Alighanem a futószár, a bilincs, a személyi szabadságát korlátozó rendőrök, s a kihirdetett előzetes letartóztatás miatt. Ebből is kitűnik, hogy nem elég ártatlannak lenni, annak is kell látszani.

Zuschlag János kétségtelenül mindent megtesz, hogy megfeleljen a párttárs, Kósáné Kovács Magda klasszikus kívánalmának. Ha módja nyílik, kamerába fordul, s őszinte tekintettel belemondja, hogy nincs Zuschlag-ügy, de mivel őrzőinek engedelmeskedve tovább kell ballagnia, kísérlete hitelességi gondokkal küzd.

Látható persze, hogy Zuschlag János ezt sem érti. A hitelességnek nem jutott hely a szótárában. A hiteles nála élhetetlent, pénzügyi problémákkal küzdő balekot jelenthet, aki a hozzá közel állókkal még az állami kasszát sem tudja megcsapoltatni, s ezért bankoknak leköteleződve küzd. S fel sem merül benne, hogy a kifejezés esetleg valósághű mondandót, megbízható közreadót is takarhat.

Zuschlag mondja a magáét, hisz eddig azt látta, hogy nem igazat szónokolni comme il faut, s ha belső hittel vagy tűzzel teszi az ember, a végén még hőssé is kikiáltják független értelmiségiek. Nincs hát Zuschlag-ügy, hirdetheti bár ellenkezőjét az ügyészség, és dönthet letartóztatásról a bíróság. Nincsen különösen nagy kárt okozott csalás, és az államkasszából kiutalt több mint ötvenmillió sincs, csak ármánykodás meg a kormánypárti sajtó szerint feltűnően hallgató ellenzék. (Az a gyanús, ami nem gyanús...)

És tényleg, csak meghunyászkodni nem szabad. Halkan belelépni, a látszat fogságába esni, mert akkor mindennek vége. Aki így járt, eddig ledarálták. A saját ügyvédi irodáját megbízó Kiss Elemér miniszter volt az utolsó, aki bevallotta és elszégyellte tettét. Ki is rúgták, hogy a lába sem érte a földet. (Megnyugtatásul: azóta már ő is megtalálta számítását, elnököli az állami Szülőföld Alapot.) Intő jel volt mindenki számára, hogy ezt így nem lehet. Frontálisan kell szembemenni az igazsággal, mert az hatásos. Bele kell mondani valamit az emberek arcába, mert attól zavarba jönnek. A hazugságra, hogy igazság, a gyávaságra, hogy bátorság. Szetey Gábor államtitkár például azzal gondolta kivédeni az őt ért támadást, hogy galádul jártak volna el, ha a közalkalmazottak tréningjére nem egykori cége kapja a 37,5 milliós megbízást, mikor az a legjobb. És erre a józan életű magyar nyel egyet, mert nem akar durváskodni.

Zuschlag János ártatlan, és semmit sem ért. Neki adták a pénzt, ő vitte jó szívvel, ahogy mások is. Ki alapítványokkal, ki haverokból szőtt céghálókkal, ki erre, ki meg arra. És ahhoz képest, amit mások elhordtak, az övé ha zsebpénznek beillett. Hitte, hogy a hatalom könnyű és elviselhető, hogy a bajtól megóv. Hitte, hogy vége a szégyenlős rózsaszín korszaknak, s immár a kérkedő vörös a buli színe. Úgy, ahogy a plakáton is hirdette "a párt".

Zuschlag még mindig hisz az ártatlanságában. Ahogy ő szocializálódott, nem is gondolhat mást. És nem tudni, hová fut ki nem létező ügye, a bilincs, a futószár és a politikus letartóztatásáról szóló döntés azt üzenheti mindenkinek, hogy úgy nagy általánosságban senkinek sem szabad közpénzt saját zsebbe dugdosni.

Akkor sem, ha a mindennapi valóság ennek ellenkezőjéről árulkodik.