A nemzet köztudatában a vértanúkról csak haláluk ténye él, amelyet mindannyian méltósággal viseltek. Kevésbé követte nyomon a história, hogy honnan indultak, milyen úton-módon jutottak el Aradig.

Nem voltak egyforma képességű katonák, és egyformán sikeresek sem. Egyikük sem készült mártírnak. Igazi, életrevaló honvédek voltak, nem fanatikusok. Az ország akkori leggazdagabb embere, a milliomos földesúr (Kiss Ernő), a gazdag főúr (gróf Vécsey Károly) éppúgy ott volt, mint az elszegényedett német arisztokrata (gróf Leiningen-Westerburg Károly), a magyar érzelművé lett szerb gazdag paraszt (Damjanich János), a republikánus-demokrata (Nagysándor József), a vasúti főtisztviselő (Lázár Vilmos), a másfél évvel korábban osztrák nemességet kapott őrnagy (Schweidel József), a kitűnő mérnök (Török Ignác), a főnemes (Dessewffy Arisztid), az iparszervezésben zseni (Lahner György), az osztrák középnemes (Pöltenberg Ernő), a horvát határőr (Knézich Károly) és a pozsonyi fogadós gyermeke (Aulich Lajos).

Vécsey története megér egy külön bekezdést. Egész családja a császár híve, egyedül ő volt a renegát. Haynau borzasztóan haragudott rá, így aztán megtorlásul utolsónak akasztatta fel, végig kellett néznie tábornoktársai haláltusáját. Damjanichcsal nem volt jó viszonyban, még a tavaszi hadjárat során összevesztek, nem beszéltek egymással. Őt Vécsey előtt rakták a bitóra. A "haragos" Vécsey, mielőtt odament volna az akasztófához, megállt Damjanich előtt, letérdelt, és megcsókolta a már halott tábornok kezét... A halálos ítélet már szeptember huszonhatodikán megszületett, a végrehajtást azért tette éppen október hatodikára a féktelen briganti Julius Haynau, mert ezen a napon volt a második bécsi forradalom kitörésének napja.

A történelem fintora, hogy egy nappal korábban, 1849. október ötödikén rakta le a fegyvert az utolsó, még hadban álló magyar sereg, Klapka György Komáromban állomásozó csapata.

Esős október volt azon a napon. A kegyelemből golyó általi halálra ítélt négy tábornokot hajnali hat órakor végezték ki az aradi vár sáncánál. Az apró termetű Kiss Ernő nem engedte, hogy kendővel bekössék a szemét. Akarom látni a gyilkosaimat, mondta. A többi tábornok bentről hallgatta a fegyverropogást. Ők nyolc óra környékén következtek, de ők már a bitón. A nagy termetű Damjanichot szekérrel vitték a vesztőhelyre - hónapokkal korábban egy lovas balesetben eltörött a lába, járni nem tudott.

Damjanich az előző estén levelet írt leendő mártírtársához, gróf Leiningen-Westerburg Károlyhoz: "Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek." Pöltenberg tábornok már a bitófák felé vonulva mondta tábornoktársainak: "Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje." Gyönyörűen fogalmaz Aulich Lajos, a kormány utolsó hadügyminisztere is a fegyverletétel előtti napokban: "Harczunk, mellyet Európa két elbízott hatalmassága ellen vezetünk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harcza az absolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak. Így van a nemzet s kormánya lelkesülve; így van különösen meggyőződve a nemzet hadügyét vezénylő végrehajtó hatalom."

Haynau rendelkezése értelmében a kivégzetteket másnapig ott kellett hagyni a bitófán, illetve a sánc előtt. Ennek a rosszindulatú intézkedésnek az elhibázott volta már délre kiderült: az aradi nép és a környező falvak lakossága zarándokmenetben vonult el a holttestek előtt, ezrek és ezrek hangosan imádkoztak; Arad valamennyi templomában megkondultak a harangok, a kétségbeesett osztrák várparancsnok, Howiger járőrei idegesen és eredménytelenül szaladgáltak egyik utcasaroktól a másikig, egyik templomtól a másikig, hasztalan próbálva hazaterelni a zarándokló tömeget, az még éjszaka is a kivégzés színhelyén szorongott.

Ugyanezen a napon, 1849. október hatodikán Pesten kivégezték Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt azon a helyen, ahol ma az örökmécses lobog. (Eredetileg őt is bitóra vitték volna, de a megelőző éjszakán öngyilkosságot kísérelt meg, annyira összeszabdalta a nyakát, hogy akasztani nem lehetett...) Hogy neki mi volt a bűne, máig nem tudjuk. Pár hónapig volt csak a kormány élén, lojális a királyhoz, alkotmányos keretek között gondolkodott, fegyveres harcban nem vett részt. Igazi magyar ember volt, főnemes.

Haynau példát akart statuálni. Százvalahány kivégzettet hagyott maga után, ezreket vitetett Kufstein várbörtönébe. (Jó száz évvel később Kádár János überelte, ő több száz embert juttatott kötélre, tízezreket börtönbe, kétszázezren elmenekültek az országból.)

Akkor, 1849. október hatodikán a forradalomnak és a szabadságharcnak vége volt. Látszólag. A hamu alatt azonban ott pislákolt a parázs. Ahogyan az ötvenhat őszén eltaposott forradalom nyomában is. Most, 2007 őszén elhamvadt-e már?