- Hogyan értékelné az államigazgatás mostani helyzetét Magyarországon?

- Tizenkét éve dolgozom vezetői tanácsadóként, de ez az időszak folyamatos lejtmenetnek tűnik. A mai magyar államigazgatás kiszámíthatatlan, és nem elég hatékony. Egy-egy területen belenyúlnak, de ettől nem válik hatékonyabbá, sőt más terület is elveszíti a hatékonyságát. A mostani átalakítások pedig nem egészen rendszerszemléletűen zajlanak.

- Mi a legfontosabb probléma, miért csúszunk egyre lejjebb?

- Úgy vélem, a kompetenciahiányban keresendők az okok. Akik a változást generálják és megvalósítani lennének hivatottak, azok szakmailag és vezetéstechnikailag is híján vannak a kompetenciának. Közigazgatási vezetői pozícióban már nehezen találni olyat, aki érti is az általa irányított területet, mert többnyire nem szakmai alapon került oda. Az átalakításra szükség van, az irányok helyesek, de a megvalósításban rengeteg hiányosság fedezhető fel. Egy sporthasonlattal élve, nem mindegy, hogy az átalakítást "fogyókúraként éljük meg", tehát egyszerűen nem eszünk, vagy "sportolással", az izomszövetek átstrukturálásával érjük el a célt. Van, hogy a politikai alapon kinevezett vezetők nem értik az általuk irányított szervezet működését, lényegét, céljait. Ezért hagyják második, harmadik vonalbeli szakemberekre a végrehajtást, de ez sem működik, mert mindig el kell menni az első számú vezetőhöz, hogy magyarázza el "mégis, mit kell csinálni". Fennáll tehát a veszélye annak, hogy kiszámíthatatlanná válik a rendszer. Nem lehet a végrehajtást megvalósítani olyan apparátussal, amelyik nem tudja lebontani a politikai szándékokat, nem érti, hogy azok az ő területére nézve mit jelentenek.

- A Kádár-korszakban is jellemző volt, hogy politikai alapon kinevezett, ám inkompetens "ejtőernyősök" ültek vezető pozíciókba. Akkor nem okozott ez problémát?

- Bármilyen furcsa, de nem voltak annyian, mint most. Akkoriban egy közigazgatási államtitkár a minisztériumban javarészt ismerte az ágazatot, amelyet irányított. Ő leképezte a miniszter vagy a kormány politikai akaratát, ez volt a feladata. Ezek az emberek eltűntek. Most az a fontos, hogy a "mi emberünk" üljön a pozícióban. Régen, bár erős volt a politikai ráhatás, de legalább egy volt a cél. Mindenki pártember volt, ezen túlmenően tehát még azt is meg lehetett engedni, hogy értsen is ahhoz, amit csinál. Most egy csomó szempont megelőzi a szakmaiságot. Máshol egy kormányváltás után a garnitúrát csak politikai szintig cserélik le, nálunk ez lemegy az apparátusig. Pedig az államtitkári pozíció alatt már nem lenne szabad, hogy politikai alapon nevezzenek ki vezetőket. Magyarországon azonban már az intézményvezetők szintjén is ez tapasztalható.

- Ezek szerint ez kifejezetten magyar jelenség?

- Ilyen mértékben igen. Az AAM kilenc országban van jelen, de ilyet nem tapasztaltunk, még tőlünk elmaradottabb államokban sem. Romániában, Bulgáriában, sőt Kazahsztánban is sokkal pragmatikusabb a hozzáállás.

- Tehát hiába karcsúsítunk, reformálunk, hogyha ezt a problémát nem oldjuk meg?

- A kormányzati szándéknak egységesnek kell lennie. Ez nálunk mintha nem létezne. Az Orbán-kormány idején egységesebbnek látszott a politika, rendezettebb volt a rendszer, és ez a hatékonyságra is jótékony hatással volt. Most azt tapasztaljuk, hogy lassan a ciklus feléhez érünk, de érezhető reform nem indult el, innentől kezdve pedig egyre veszélyesebb ilyen kaliberű változásokba belefogni.

- Foglalkoznak az uniós támogatások kérdésével is. A kormány több ezer milliárd forintos lehetőséget emleget, de sokan szkeptikusak, hogy valóban befolyik-e ez a pénz, illetve hogy nem tűnik-e el.

- Lassan elmúlik úgy ez az esztendő, hogy egy euró támogatás sem jött be az országba. Már a tavalyi év végén is azt kérdezgettük, hol vannak ezek az összegek. Most már legalább megjelentek a pályázatok, de ha ügyesek lettünk volna, már a pénz is itt lenne. Ma a végrehajtáson van a hangsúly, de az nem látszik, hogy a felhasználás miképpen zajlik majd.

- Tehát igazuk lehet a kétkedőknek?

- A becsatornázáshoz szükséges intézményrendszert fel kell építeni, hogy ne szervezetlenül folyjon a megvalósítás. Ezzel párhuzamosan be kellene fejezni annak az intézményrendszernek a kiépítését, amelyik a lebonyolítást végzi. Ám úgy tűnik, erre már nem marad energia. A pályázatok nem mindig a valós igényekre válaszolnak. Mintha olykor csak az lenne a cél, hogy megfeleljenek a kiírásnak, a feltételeknek, de hiányzik belőlük a tartalom.