- Üzletben tehát tényleg nincs barátság.

- Kár volna tagadni, hogy számít a pénz. Igen, kaptam egy ajánlatot Széles Gábortól, amely anyagi szempontból lényegesen jobb volt, mint az eddigi. Márpedig az ember három gyerekkel, öt perccel a negyvenötödik életéve előtt eltöpreng, mennyit is keres.

- Sokáig töprengett - néhány hónapja még nem fogadta el Széles ajánlatát. Srófolta az árat?

- Nem. Tavasszal ugyanezt az ajánlatot kaptam. Akkor még megfűztek, hogy ne menjek el. Betyárbecsület, barátság - maradtam. Azóta viszont átalakították a Péntek 8-at, beleszuszakolták Philipet műsorvezetőnek, én meg már nem éreztem magaménak a műsort.

- Nem szereti Philipet?

- Philip a barátom, vele semmi baj, de mint Pilátus a krédóba, úgy került ő az adásba. Mindenesetre cseppet sem volt ínyemre a változás. Persze aki fizet, az röcögtet - hogy Csermely Péter kollégát idézzem. Le kell nyelni a békát. Vagy szedi az ember a sátorfáját. Nekem épp volt rá lehetőségem.

- Van ön annyira fontos, hogy átvándorlása néző-, olvasóvándorlást is okozzon?

- Nem tudom, majd kiderül. Érdekel engem is - vagyok ennyire hiú. A legjobban persze annak örülnék, hogy ha azok, akik eddig megvették a Magyar Nemzetet, mostantól kérnének egy Magyar Hírlapot is.

- Minek? A két lap szellemisége gyakorlatilag megegyező.

- Igaz, csak abban nincs egyetértés, hogy ebből minek kell következnie. Széles nyitott lenne az együttműködésre. Felőle például vezethettem volna tovább a Péntek 8-at, az sem zavarta volna, ha a Nemzetben nem hagyom abba a publikálást. Ezzel szemben a másik oldalon teljes volt az elutasítás. Vagy mész, vagy maradsz, ennyi.

- Lehet, hogy Széles Gábornak nem is piaci megfontolásból van önre szüksége, csak jó közvetítőt akart Orbán Viktorhoz?

- Lehet, nem tudom. Ha ez a megfontolás van mögötte, és tudok tenni valamit az ügyben, ám legyen.

- Ezek után mi lesz a régi jobbos érveléssel, hogy azért győznek mindig a szocik, mert "nincs médiánk"?

- Remélem is, hogy lassan kiveszik az érvkészletből. Mert hiába nincs már alapja, amikor eleget teszek egy vidéki meghívásnak, az elsők között szegezik nekem ezt a kérdést. Két napilapja, két hetilapja, két tévéje, két rádiója is van a jobboldalnak, de a régi beidegződés erősebb a tényeknél. Ráadásul hamis kép az, hogy a választási győzelem ezen múlik. 1998-ban mije volt a jobboldalnak? Semmije. Mégis győzött.

- Minek akkor jobbos médiumokat alapítani?

- Ilyen ötven év után tisztességesebbnek látszik a mainstream médiaberkeken kívül keresni a boldogulást. A médiaszereplés ugyanakkor számomra tudathasadásos állapot. Része vagyok egy rendszernek - nevezhetjük világmédiának -, amelyet gyűlölök. Két éve Szibériában szereztem döbbenetes tapasztalatot a világméretű zombigyár működéséről. Irgalmatlanul lepukkant szállodában ülni Irkutszkban, látni a várost, amely maga a jeges iszonyat, majd este megnézni ugyanazokat a reklámklipeket a tévében, amelyeket itthon is - nem mindennapi élmény. Azon tűnődtem, ugyan kinek akarják ott eladni ezt a szemetet. Mindegy. A dolog működik, a reklám pörög. Másrészt, ha ilyen média létezett volna az antik világban, ma Miltiadészra legfeljebb azért emlékeznénk, mert homokos volt. Én meg része vagyok ennek. Közben ugyanis elképesztően jó érzés, hogy nem otthon dörmögök és kapok gyomorfekélyt, hanem ha valami felidegesít, kiírhatom, kibeszélhetem magamból.

- Megengedi már magának az igazmondás luxusát, vagy a mindenkori Fidesz-álláspont alátámasztásához keres érveket?

- Nincs abban titok, hogy lojális vagyok a Fideszhez. Orbán Viktort pedig majdnem feltétel nélkül tisztelem, és majdnem mindent elhiszek neki. Ennek érzelmi okai vannak. 1988-ban harminchét kis ökör összehozott valamit. Az egyik én voltam. Tele illúziókkal, lelkesedéssel. Ez életem meghatározó élménye.

- Kommunisták hittek így a pártban, a főelvtársban...

- Lehet. Azért ha mi is gulágokat gründolnánk, embereket deportálnánk, az bizonyára felülírná a lojalitásomat. Ez a kommunista írástudókról nem mondható el. Apró árulásokat persze az ember elkövet, mert esendőek vagyunk. Én viszont nem vagyok részese az írástudók árulásának, amelyre Julien Benda oly remekül rámutatott. Az emberiség kétezer évig a rosszat cselekedte ugyan, de a jót méltányolta. Az írástudók árulása annyiban áll: már nem csupán cselekszik a rosszat, de méltányolják is. Szerintem itt van a határ, amelyet nem szabad átlépni.

- Elég tehát vizet prédikálni, még ha bort iszunk is? Úgy érzi, hitelesen képviselhet olyan konzervatív értékeket, mint a család?

- Elváltam, otthagytam két kisgyereket - nyilván erre céloz. Attól viszont, hogy - sajnos - így alakult az életem, beszélhetek arról: a család igenis érték. Arról is, hogy nem szabad elválni. Az írástudó felelőssége, hogy ha saját életében nem is tudta maradéktalanul megvalósítani az elveit, ha elbukott is, akkor sem próbálhat meg erényt kovácsolni ebből. Attól még a jó zászlaját kell hogy a magasba tartsa.

- Nemrég a közelgő népszavazás zászlaját emelte magasba. Párthűség, vagy tényleg ettől várja a megoldást?

- Sokkal jobb ötlet, mint hagymázas elképzelésekkel hülyéskedni forradalomról, nagy nekirohanásról. Ez a nép erre képtelen, és különben is, egy győztes forradalom után mi lenne másnap?

- És a népszavazás után mi lesz másnap?

- Ha győz, Gyurcsány akkor sem fog lemondani - ilyen illúzióim nincsenek. Ám ha nagyon elbukják, Ferenc már nem lesz több az MSZP számára, mint megoldandó probléma. Ebben bízom.

- Abban is, hogy ha így lesz, a határon túliak megértik majd: értük képtelenek voltunk elegen szavazni, vizitdíjügyben viszont sikerült?

- Még egy pofon lesz nekik. Sajnos nincs jó megoldás. December 5-e óta nincsenek jó megoldások. Néha úgy érzem, ideje leszámolni az ábránddal, hogy ez egy nemzet. Rögtön a népszavazás után elmentem Erdélybe. Tanulságos volt. Egyszer láttam Kövér Lászlót sírni. Amikor Nagyváradon zokogvaüvöltve szórták rá a bánatukat a helyiek, akkor. Nem tudott mást mondani, csak hogy ha ettől önöknek könynyebb, magamra vállalom a felelősséget. Pedig a felelősség nem az övé. Istenigazából egyetlen dolog van, amit soha nem lehet megbocsátani Gyurcsánynak: december 5-ét. A felelősség ezért a gyalázatért az övé. Miközben ráadásul a habitusából nyugodtan következhetett volna, hogy felkiált: Gyerünk, emberek, szavazzuk meg, egyesüljön a nemzet! A jobboldal háromnegyede ma pajzson hurcolászná, boldogan fizetné a vizitdíjat a Ferinek. Én is. Az volt a pillanat, amikor az anyaországban ő egymaga megteremthette volna a nagy nemzeti kiegyezést. Elmulasztotta. Sőt. Akkora követ hajított a latrinába, hogy azóta is fröcsög a mocsok.

- Ön meddig akar még turkálni benne?

- A haragjaim, a gyűlöletem, az érzés, hogy ezeknek menniük kell, lendületből elvisz 2010-ig, a választások után viszont felhagyok az üzemszerű újságírással. Elég volt. Különben sem a publicista fenegyerek az, akire igazán büszke vagyok. Néhány filmsorozatomat és novelláskötetemet jóval többre tartom a tizenöt perces hírnevet biztosító iszapbirkózásnál. Ha tehát nyerünk 2010-ben, elégedetten hátradőlök, aztán elindulok Mongóliába filmet forgatni. Szeretnék még írni néhány novelláskötetet is. Ha vesztünk, akkor is ez az irány, csak az elégedettség nem lesz meg. Mi mást tehetnék? Szedjem össze magam harmadszor? Mondjam, írjam ötvenéves fejjel, hogy majd 2014-ben, na, akkor lesz egy szép éjszakánk? Ugyan!

- Egy újabb vesztes választás már az ön Orbán-hűségét is kikezdené?

- Nyilvánvaló, hogy egy újabb bukás után a jelenlegi vezetőkkel nem lehet nekivágni a következő ciklusnak. Ma viszont nincs más, aki úgy-ahogy képes összefogni ezt a tábort.