Az 1989-es nagy újratemetés nemzeti egységet sugalló pillanata, aztán a szabad választások utáni új parlament első törvénye forog most kockán. Melyeknek éltető eleme 1956 egyértelmű elismerése volt. Most az a tét, hogy megőrizzük-e vagy végleg elherdáljuk, amiből az utóbbi években alaposan megtépázott nemzeti önbecsülésünk még erőt meríthetne. Mielőtt végképp kifulladunk, s feltesszük a kezünket, hogy jelezzük: nem kérünk a jövő alakításából. Minket csakis legszűkebb házunk tája érdekel, magasról teszünk a világra. Európára s leginkább a nemzeti sorskérdésekre. József Attila igényeiből pedig csak annyit fogadunk el, hogy "ehess, ihass, ölelhess, alhass". Nem akarjuk magunkat a mindenséghez mérni, nem akarunk még sziszegni sem az aljas, nyomorító hatalmakra.

Ilyen nemzettel, bárki legyen hatalmon s dolgozza ki az elkerülhetetlen átalakulás legkörültekintőbb reformjait, egyetlen lépéssel sem jutunk előre. Ahol alapkérdésekben sincs egyetértés, ott borítékolható a bukás, a süllyedés.

Hát ezért sem engedhetünk 56-ból.

Nem vitatjuk, hogy az 56-os forradalomnak sokféle arca volt, hogy voltak, akik reszkettek, mert joggal félhettek a számonkéréstől, sőt a legkevésbé sem kegyes népítélettől. De tudjuk, s erről az utóbbi két évtized történeti kutatásai meggyőztek minket, elenyésző kisebbségben voltak. Akik viszont utcára vonultak - munkások, diákok -, életüket kockáztatták, sőt boldogan áldozták fel a függetlenségért, a szabadságért. A gyárakban, hivatalokban, iskolákban, színházakban és könyvtárakban a jövőt taglalták felhevülten. Persze nem mindenki, mert voltak, akik menekültek, vagy a szovjet tankokat várták, hogy helyreálljon az a rend, amelyben ők visszakapják korábbi hatalmukat. S amikor szörnyű vérontás után helyretolódott a kizökkent idő, ők boldogan tapsoltak és tapsoltattak.

Egyvalamire nem számítottak: hiába ígértek a feledésért cserébe baráti jobbot, telket, kocsit, fusi munkát, a forradalom két hetét nem sikerült kitörölni a kollektív emlékezetből egészen 1989-ig. Akkor pedig boldogan vettük tudomásul, hogy kizárólag nemzeti ügyünknek vélt forradalmunk megrengette a világot. Hogy az Európát uraló baloldali értelmiséget a szovjet tankokkal csatázó pesti srácok ingatták meg először posztsztálinista hitükben. Hogy 56 minden későbbi nagy ideológiai vitában hivatkozási alap lett. Már ezért sem engedhetünk 56-ból. Ezért sem legyinthetünk egy, a Magyar Köztársaság alkotmányára felesküdött parlamenti képviselő forradalomtagadására. Ha közönyösen vagy hűvös iróniával széttárjuk a karunkat, vagy nagyvonalúnak vélt gesztussal megbocsátunk, végünk.

Nem engedhetünk 56-ból.