fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Három hazugság
2007. október 18., 07:38
Az egészségbiztosítás rendszerének magántulajdonba adását igazolni igyekvő propaganda három alaptalan feltevésen nyugszik. Ha bebizonyítjuk ezek tarthatatlanságát, előttünk áll a közvagyon ellen közhatalmi eszközökkel indított támadás a maga meztelen valóságában.

A vagyonkezelő

Az első, kimondatlan és meg nem kérdőjelezett állítás, hogy a kormány olyasmit ad el, ami az államé, tehát eljárása jogszerű. Ez nem igaz. A közvagyon három eleme közül a kormány csupán az állam üzleti vagyonával rendelkezik szabadon az éves költségvetésben jóváhagyott gazdaságpolitikai céljai szolgálatában (adókkal és más állami bevételekkel, üzleti vállalkozásokban fekvő állami vagyonnal). Ettől eltérő a nemzeti vagyon (kincstári vagyon) jogállása, amelyet jogos tulajdonosa, a nemzet törvényes feladatai ellátása céljából bocsát a közintézmények rendelkezésére. A tulajdonosi jogokkal itt a népszuverenitást gyakorló szervezet, az Országgyűlés rendelkezik. Azonban a társadalombiztosítás vagyonának helyzete ettől is különbözik: ez utóbbi a járulékfizetők közös magántulajdona, amelyet a szolidaritási elv értelmében egyéni vagy közös céljaikra fordítanak. Az Országos Egészségpénztár önkormányzati kezelését az állam bizonyos okokból megszüntette, s ez a "visszaállamosítás" kelti most azt a szerencsétlen látszatot, mintha a kormányzat fennhatósága a gondjaira bízott vagyon elidegenítésére is kiterjedne.

Két mechanizmus

A tulajdonforma megváltoztatása a vagyonkezelő (kormányzat) részéről önkényes, ha nem kéri ki ehhez a tulajdonosok jóváhagyását. Ennek két formája képzelhető el egy demokratikus jogállamban. Az egyik, ha a kormányzó többség erre választási programjában kér és kap kifejezett felhatalmazást. A másik, ha népszavazás útján győződik meg a tulajdonosok akaratáról. Minden más eljárás tulajdon elleni bűncselekmény, amelynek a járulékfizetők az áldozatai.

A második alaptalan előfeltevés, amelyen a készülő törvény tervezete nyugszik, hogy a piaci elv (magánbiztosítás) és a szolidaritási elv (kötelező általános társadalombiztosítás) egy szervezeten belül egymással összeegyeztethető. A szolidaritási elv azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló források elosztása a biztosítottak elismert igényei alapján történik, az ellátás módjáról az orvos dönt, és az ellátást a hatóság ellenőrzi. (A társadalombiztosítás és a szakhatóság. Az, hogy nálunk nem ellenőrzi kellőképpen, nem ok a rendszer szétverésére.) Ezzel szemben a biztosítási üzletág szabályai szerint az erőforrások elosztása a befektetések jövedelmezősége szerint történik, az ellátásról tehát a biztosító és az ellátást nyújtó vállalkozó piaci alkuja dönt, a hatósági beavatkozást az üzleti vállalkozás szabadsága és az üzleti titok elve erősen korlátozza.

Mindkét mechanizmus ésszerű, a képtelenségek akkor kezdődnek, ha egyszerre és egy rendszeren belül próbáljuk működtetni őket. A jogalkotó az ellentmondás feloldására fűt-fát ígér, egyszerre garantálja a biztosítottaknak az ellátások változatlan körét változatlan áron, valamint a hatóság mindenre kiterjedő felügyeletét, a biztosítóknak ugyanakkor garantált árbevételt, többségi jogokat a kisebbségi tulajdonrészhez és rendelkezési jogot a menedzsment felett. Valamelyik felet keserű csalódás fogja érni, alighanem azt, amelyiknek gyengébb az érdekérvényesítő képessége. Mert az alku és a rendszer folyamatos átalakítása a törvény életbe léptetése után kezdődik majd. Elvileg az sem kizárt, hogy az állam mindkét irányba vállalt kötelezettségeinek eleget tesz. Ez viszont az adófizetőknek kerülne nagyon sokba, lényegesen többe, mint amennyit a fülig eladósodó magyar kormányzat megengedhet magának.

Hatékonyságnövelés

Azt állítják, hogy a társadalombiztosítás üzleti alapokra helyezése az ellátás színvonalának javulásával fog járni, hiszen a piaci verseny a hatékonyság növelésére ösztönöz. Ez igaz lehet, a kérdés csupán az, hogy miben mérjük a hatékonyságot, és hogy a magánosítás nyomán valóban kialakulnak-e a piaci verseny feltételei. A befektetett tőke megtérülésének hatékonysága jelentősen növelhető ugyanis a költségek csökkentése révén, akkor is, ha ennek az ellátás minősége látja kárát. A hatékonyság csak akkor nem megy a minőség rovására, ha a vevő is képes piaci viselkedésre, azaz valódi döntési helyzetben van. Ez az egészségügyi szolgáltatások esetében nem áll fenn. A beteg kapcsolata a biztosítóval, illetve orvosával lényege szerint nem piaci természetű. A beteg nem vevő! Nem tudja, hogy mire van szüksége, ezért fordul orvoshoz. Nem tudhatja, hogy azt kapta-e, amire szüksége van, még azt sem, hogy amit "vásárolt", azt megkapta-e. Az üzleti biztosító pedig nem okvetlenül jó képviselője a biztosított érdekeinek; sokkal könnyebben ér el nyereséget, ha olcsóbb ellátásra tudja szorítani a szolgáltatót. A "pazarlás" megszüntetésének bevált eszköze többek között az orvosok fokozottabb kizsákmányolása, az ápoló személyzet elbocsátása, a drága kezelés olcsóbbal való helyettesítése stb. A konkurens biztosítók versenyétől, a kliensek elvesztésétől nem kell tartani, mert a (kevés számú) versenyző fő érdeke nem az ügyfelek megtartása, illetve elcsábítása. A költséges kliensektől éppenséggel megszabadulni igyekeznek majd. A fizetőképes keresletet pedig külön-külön, egymással szép egyetértésben terelgetik a kiegészítő magánbiztosítás és az egészségügyi magánvállalkozások felé.

Lányi András, az Élőlánc Magyarországért mozgalom elnökségének tagja

(Magyar Hírlap)