A brit modellhez először is hiányzik nálunk a kínálat. A piaci versenyhez legalább tízszázalékos túlkínálat szükségeltetik. A kelet-közép-európai régióban ezzel szemben a kínálat alig tud lépést tartani a kereslettel. A környező országok ugyanis nálunk kétszer-háromszor gyorsabban fejlődnek, vagyis olyannyira energiaéhesek, hogy a lengyel és a szlovák kormány időnként áramexport-korlátozást léptet életbe. Ezzel egyrészt féken tartják az árakat, másrészt nem veszélyeztetik a hazai fogyasztók ellátását.

Tőlünk délre viszont, ahol egy atomerőművet és más, elavult létesítményeket is bezártak, érezhetően áramhiány van, és gyakorlatilag minden pénzt megadnak egy kis villamos energiáért. Ha tehát a szabad piac kinyílik, a balkáni kereslet elszívja a magyar nagyfogyasztók elől az energiát, miközben olyannyira felveri az árakat, hogy padlóra küldi a hazai versenyképességet. A magyar szabadpiaci árszint ma már a duplája a lengyelországinak, és ha még tovább növekszik, elriaszthatja a potenciális beruházókat.

Ez újabb beruházások elhalasztását, több ezer munkahely megszüntetését jelenti, és a hazai ellátás biztonságát is veszélybe sodorja. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a megemelt árakat elbírja a magyar közintézmények kasszája.
A kórházak valószínűleg nem tudják kigazdálkodni a drasztikus áremelést, és minden bizonnyal gondban lesznek az iskolák is.

Az államnak tehát masszívan be kell majd avatkoznia a piaci viszonyokba ahhoz, hogy a versenyképesség és a fenntarthatóság ne kerüljön veszélybe. Akkor meg minek az angol modellt meghirdetni? Semmi értelme olyan képletet az országra erőltetni, amely csak felfelé hajtja az árakat, mert ha nincs kínálat, akkor nincs piac, bárhogy nevezzük is az új modellt.

Természetesen nem a piac ellen szólunk, és az is nyilvánvaló, hogy a korábbi modell tarthatatlan volt, mert a keresztfinanszírozások áttekinthetetlen hálójában elveszett a befektető. Csak az nem valószínű, hogy a brit modellre megérettek már a magyar viszonyok a mi kis monopolizált árampiacunkon.