A második világháború kataklizmája után az értelmiségi szerepkör - főként Európa nyugati felében - az érdeklődés előterébe került. Mindenekelőtt tisztázni kellett, hogy az eszmék szülői-hordozói miféle szerepet vállaltak a háború alatt, hogyan reagáltak a német megszállásra, a nácizmus térhódítására, illetve hogyan az Európa keleti régióiban megerősödő baloldali gondolatra, a marxizmusra. A kérdés legélesebben Franciaországban vetődött fel, ahol mindkét ideológiának jelentős bázisa támadt, 1941 és 1956 között a kommunista párt dominanciája érvényesült. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események jelentették a fordulópontot e téren.

Semmi sem egészen úgy van, ahogy hírül adták, hirdették. Ahhoz, hogy egy hír hitelt nyerjen, nem szükséges követelmény, hogy hiteles is legyen. Elég csak beleszületni egy korba, annak szűk levegőjű szorításába, tehát elzárva lenni a más világtól, vagy egy ideológia mételye által megfertőződni, s annak gyakorlati valóságát elfedni - s a messziről jött ember szinte bármit mondhat: szava meghallgatásra, hitelre találhat. Éppen csak arra van szükség, hogy legyen befogadó közege: olyan emberek közössége, akiknek rokonszenvesebb azt hallani, amit szeretnének, mint azt, ami valóban történt, megtörténhetett. De itt is ezernyi gond. A múlt története valóban - tehát abszolút értelemben - feltárható, lezárható történet? Az utóbb történelemmé váló történéseket megérteni és jól érteni akkor, amikor éppen történnek - kivételes éleslátást igénylő feladat. Ez kevesek java, nem mindannyiunké. És többnyire nem is biztos, hogy a politikusoké vagy - kivételes példáktól eltekintve - az íróké, filozófusoké. Többségünkön csak a tisztulás segít, hiszen az eltelő idő az eseményeket magasabbról rendezi el, s mindent újra mérlegre tesz. Nem mintha kérdéses volna, hogy mi történt; hanem hogy nyilvánvalóvá váljék, ami történt - mindenki előtt.

Fázsy Anikónak az 1956-os magyar eseményeket a hazai és a külföldi sajtóvisszhangok fényében vizsgáló, kitüntetetten az értelmiség szerepvállalását körüljáró munkája tanulságos kötet (A Naphta szindróma, Hamvas Intézet, 2003). Egy ideológia delejére és bukására vet fényt. Felszínre emelt tárgya egy tünetcsoport - annak aktuális jelentkezése a történelemben -, amit jelképesen Naphta, Thomas Mann Varázshegy című regényének egyik eszmealakja képvisel, akinek személyét az író részben Lukács Györgyről mintázta. Naphta a feltétlen tekintélyelvűség szószólója, a szabadságremények cáfolója, aki szerint "a tekintély az ember [...] érdeke, méltósága, üdvössége, s a tekintély és az igazság között nem képzelhető ellentét. [...] korunk titka és parancsa nem az én felszabadítása és kibontakozása... - szól az ellen-eszmehőshöz, Settembrinihez. - Amit korunk kíván, amire szüksége van, és amit megteremt majd magának az [...]a terror." A baloldali gondolkodásra vetítve ez annyit jelentett, hogy az eszközökben nem válogatva "az üdvösséghez a párt apparátusa, az igazság letéteményese juttatja el a hívő kommunistát, meghatározva a követendő irányvonalat".

Csak kevesen ismerték fel, és merték szóvá tenni, hogy mindig csupán szemfényvesztésről volt szó, amikor a megvalósult szocializmus eredményeiről, szabadságjogokról és a megélhetési viszonyok kedvező alakulásáról beszéltek. Hiszen egy eszmét mindig megvalósulása pillanata hitelesít, tesz igazzá. Raszkolnyikov idealista gyilkossága ennek kísérlete, próbája.

Fejtő Ferenc egyik könyvében megemlíti: az adott bel- és külpolitikai körülmények között illúzió, maximalista, ezért meddő próbálkozás volt mindaz, amit az '56-os forradalom során a magyar írók követeltek: teljes körű sajtószabadságot, az ország függetlenségét, a szovjet csapatok távozását. Az értelmiségieket minden korban jellemző, nemes illúziók voltak ezek, amelyek arra a tételre épültek, "hogy elég megfogalmazni a nép vágyait, s pusztán ettől a dolgok menete is meg fog változni". Az írók úgy tűnnek elénk, mint megannyi Settembrini, akiknek vágyait Naphta fél mondata megsemmisíti: "...ha azt hiszi, hogy az eljövendő forradalmak eredménye szabadság lesz, erősen téved". Mint az adott világpolitikai körülmények között az várható volt, a kaméleon-politikát folytató Nyugat tétlenül szemlélte a magyar felkelés leverését. A magyar írók többsége pedig - ha kényszer alatt is - nyilatkozatban tagadta meg a nemzet forradalmát.

1956 után a magyar irodalom korábban legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtó alkotói jobbára a fordításirodalomba kényszerültek visszahúzódni. Az ürömben öröm, hogy szinte mindent újrafordítottak. De a korszak számos magyar írója feladta méltóságát. Az írástudók elkezdték azt a plakátnyelvet beszélni, amit a kor hatalmasságai, eszmerendszere megkövetelt. A direkt fogalmazások pedig bűn rossz prózához, versekhez, értekező munkákhoz vezettek. A forradalom utáni néhány évben a magyar írók közül sokaknak a kádári pálfordulás vált mércévé. Elvétett lépték - csaknem minden megpróbáltatás ellenére is az. Hiszen ami egy politikustól nem meglepő fordulat - nem megengedve, de kénytelen elviselve -, azt az író, a méltóság, az öntudat elhívott őrzője sosem teheti meg.

Az írástudók között kevesen voltak olyanok, mint mondjuk Márai Sándor. Tapasztalatai nyomán ő valamit előre láthatott, mert már 1948-ban külföldre távozott. Egyszerűen azért, mert nem kívánta erkölcsét a politika változékony mércéihez igazítani. Még a nyolcvanas években is, egészen 1986-ban bekövetkező haláláig, a szovjet csapatok Magyarországról való távozásához kötötte műveinek hazai újra megjelentetését, noha nem túl kedvező anyagi körülmények között élt. Az itthon maradók közül a valódi írók megértették: az igazi szabadság belül van. Politizálni - ha valóban feladata ez az írónak - csak remekművekkel lehet.

Amit 1956 véráldozatokkal járó forradalma nem valósíthatott meg, az 1989-ig váratott magára, hogy akkor, vértelenül ugyan, de felemás módon történjen az átmenet, 1956 sokféle örökségét korántsem beteljesítve. Közülük egy hajszálnyinak termett, de fejlődésre, megerősödésre képes: a méltóságőrzésben megtalált öntudat. Kóros analógia korunkban, hogy az élet legkülönbözőbb területein folyton megújul a kísérlet: elerőtlenítésére, megtörésére. Mintha Bölöni György szavai visszahangoznának 1958-ból, amikor az 1956-os eseményeket kurtán így értékelte: "Bár nagyon tanulságosak, mégis törpe epizódokká süllyedtek ma már az egykor a reakció, az imperialisták és revizionisták által jelentőseknek és döntőknek hitt napok."

George Orwell, Arthur Koestler és Richard Wright már a harmincas években jelezte, hogy a Sztálin-típusú kommunizmus mégsem egészen az, aminek szeretné láttatni magát. Eszme és gyakorlat tótágast áll: csak kiindulópontjuk közös, egyébként homlokegyenest ellenkező irányba tartanak. Éppen csak közvetlen közelébe kellett menni, vagy tartósan benne élni. Az egykori ortodox hívők A ledőlt bálvány című önvallomás-gyűjteményben máig ható tanulságot fogalmaztak meg: "A kommunizmus, úgy látszik, olyan hitvallás, amelyben kiábrándulás által lehet megvilágosodni."