- Mi a véleménye arról a minap elhangzott kijelentésről, hogy "1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva". Ezt Horn Gyula unokahúga, Havas Szófia mondta.

- Nehéz a hazugság után bevallani az igazságot. Aki ezt nyilatkozta, egyéves lehetett akkor, ő csak azt szajkózza, amit ötven éven keresztül bemagyaráztak neki. De Horn Gyula bátyját egy orosz teherautó ütötte el. Aztán azt mondták, hogy az ellenforradalmárok gyilkolták meg bestiális módon. Elgondolkodtam azon, hogy vajon hány embert akasztottak fel egy-egy ilyen hazugság miatt. Ugyanis egyértelműen nyomon tehet követni, hogyan írták a koncepciós perek forgatókönyvét, és egy cselekmény miatt hány csoportból hány embert ítéltek el. Erre már a Markóban rájöttem. A forradalom napjaiban a Nap utcában bementünk egy ÁVH-s őrnagy lakásába, de a vádiratban nyoma sem maradt annak, hogy valójában miért jártunk ott. Azért mentünk be, mert a lakásból Molotov-koktélt akartunk dobni a közelben forgolódó két tankra. A lakás üres volt. Havrila Béláné Kati egészen véletlenül rájött, hogy ÁVH-s őrnagy lakik benne, aki nyilván meglógott hazulról. Ekkor kezdtünk kutatni, és megtaláltunk egy csomó iratot, egy kis pisztolyt, kilónyi lőszert. A dokumentumok közül egy sem maradt ott, Jánoki Attila, a parancsnokunk vitte magával, és valószínűleg kijuttatta Nyugatra. De a vádiratban nem ez, hanem mondvacsinált bűntettek szerepeltek. Ugyanilyen koholt vád volt az is, hogy cipőt loptunk egy ktsz-ből. Pár éve a történeti hivataltól megkaptam egy 680 oldalas anyagot, s ez áll a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekben. Ámulva olvastam, hogy november negyedikén délután bementünk egy szövetkezetbe, és elvittünk egy csomó cipőt, majd ötödikén újra visszatértünk. Ennek a szépséghibája csak az, hogy én negyedikén reggel megsebesültem, és kilencedikéig kórházban voltam. A vádiratomban az is szerepelt, hogy a harcok után oldalkocsis motorkerékpáron szállítottam kórházba a sebesülteket. Ez mind gyönyörű, és nagy dicsőség lenne nekem ma, de még biciklizni sem tudtam, nemhogy motorozni. Létezik az, hogy az írnok a hasára ütött, és azt írt, amit akart? Mégis ezeket a hazugságokat veszik át egyes lexikonok és könyvek. Ez etikátlan, sőt a történelem meghamisítása.

- Tisztázhatók-e még az ötvenhat a köztudatban élő ellentmondások, azaz lehet-e egyértelmű erkölcsi, politikai igazságot szolgáltatni annak a forradalomnak, amelyet évtizedeken át tudatosan bemocskoltak?

- Már nem is annyira az ártatlanul kivégzetteket sajnálom, mint inkább magunkat, a túlélőket. Mert nekünk kell átélnünk azt a sok hamisságot, azt a sok álnokságot, ami rendszerváltás címén lezajlott és zajlik a mai napig ebben az országban. Persze nem értem, miért siklanak át az emberek szemrebbenés nélkül a hazugságok felett, miért képtelenek a gondolkozásra. Mikor már semmire nem kérdeznek rá, eljutunk a zombiagyú társadalomig, amikor bárkinek bármit be lehet magyarázni, mert nem mérlegel. Aztán megyünk előre, még mindig a lenini úton. Visszatérve a kérdésre: talán egyszer, ötven év múlva esetleg lehet erkölcsi igazságot szolgáltatni a forradalomnak, a benne részt vevőknek, de a mi életünkben már nem. Mert ahhoz meg kellene követni a még élőket, ez pedig nem történt meg. Nem történt meg a rendszerváltáskor sem, nem történt meg később sem. És a megkövetés... Ez is egy érdekes szó. Ki lehet mondani minden érzelem nélkül. És folytatni ott, ahol abbahagyták.

- Ön meg tud bocsátani? Egyáltalán mondták már önnek szemtől szemben, hogy bocsánat?

- Meg lehet bocsátani, de ahhoz előbb az kell, hogy a rendszer egykori működtetői bocsánatot kérjenek. Csakhogy ott tartunk, hogy örüljünk, ha a hóhér megbocsát nekünk. Azért tőlem ezt ne várják el. Szerintem már a bocsánatkérésnek is lejárt a szavatossági ideje. Volt rá tizennyolc évük. Én azt tanultam, hogy ha meggyónjuk a bűnünket, megkapjuk a feloldozást. De ez nem azt jelenti, hogy csak bevalljuk a bűnünket, aztán pedig folytatjuk ugyanazt. Csak akkor szabad gyónni, ha úgy érezzük, hogy lélekben meg tudunk változni, s utána nem megyünk tovább a hamis úton. Egyvalami bizonyos: addig, amíg ezt az országot úgy irányítják, ahogy irányítják, vagy inkább úgy teszik tönkre, ahogy tönkreteszik, nincs értelme a bocsánatkérésnek. Nem erről beszéltek nekünk 1989-ben, hanem rendszerváltást ígértek, ami nem történt meg, valahogy még mocskosabb lett minden. Annyira összemaszatoltak mindent, hogy már nem lehet különválasztani a tiszta búzát az ocsútól, mert az a módszerük, ha ők mocskosok, fröccsentenek másra is a mocsokból. És sajnos a sok taplóagyú embernél elérik a céljukat. Tőlem egyébként a bűnösök, a rendszer működtetői közül senki nem kért bocsánatot.

- A forradalom leverése után kikkel volt egy fogdában, miért kerültek oda, s mi lett a sorsuk?

- Nemigen kérdezgettük, hogy ki miért került be, mert aki a börtönben kérdezősködött, az mindig gyanússá vált. Elég sok emberrel voltam együtt, bár nők kevesebben voltak, mint férfiak. Együtt voltam például Komáromi Kornéliával, aki korábban bírónak készült, és azzal ugrattuk szegényt, hogy pályát tévesztett, mert rab lett belőle. Ezt az akasztófahumort megengedhettük magunk között. Később nem találkoztam vele, meghalt, állítólag rákban. Sipos Jutka tizenkét évet kapott, a bátyját, Zsigát felakasztották. Azt hallottam róla, hogy szabadulása után öngyilkos lett, amit nem tudtam elhinni, mert nem volt öngyilkos típus. Együtt ültem L. Kiss Margittal meg Rozova Erzsivel, mindketten életfogytiglant kaptak, egyszerre szabadultunk. L. Kiss Margit kisrendőr volt, amit ők cselekedtek ötvenhatban, azt parancsra tették. Ezzel együtt a kisrendőrökre nyomták rá a kemény éveket, a parancsnokuk pedig megúszta. Aztán ott volt Horváth Sándorné Tollas Ilona, valamint Opoczki Vera, a decemberi nőtüntetés egyik szervezője, akinek a nemi szervébe felnyomták a gumibotot, és méhrákban halt meg.

- L. Kiss Margittal és Rozova Erzsivel mi lett?

- Margit férjhez ment, valahol Egerben él, távol tartja magát mindentől, a "Kisrozoga" is férjhez ment, három gyermeke van, s már unokái is. Kint lakik Mátyásföldön, nagyon beteg. Végtelenül rendes, a börtönben is az volt. Előfordult, hogy hamis tanúzásra akarták rávenni, de nem volt hajlandó kötélnek állni, és mindig kimondta az igazat. Az ilyen emberek azok, akik nem boldogultak a rendszerváltás után.

- Hány kivégzésről hallott a börtönben?

- Több embert végeztek ki, mint amennyit hivatalosan feltüntetnek. Az egyik legalaposabb munka, amit láttam, és amelynek szerzője évekig gyűjtötte az anyagot, négyszáz kivégzettről tud. Azokról nem is beszélek, akiket ítélet nélkül vertek agyon. Fekete Pál a Békés megyei eseteket dolgozta fel. Sajnos a többi megyében nem akadt vállalkozó ilyen kutatásra, pedig meglepő adatokra derülhetne fény. Mi még emlékszünk rá, igaz, ma már nemigen beszélnek róla, hogy a salgótarjáni munkástanács két vezetőjét agyonverve dobták bele az Ipolyba.

- Szeretné elfelejteni mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyek önnel történtek, hogy tönkretették egész fiatalságát, megfosztották a gyermekétől?

- Nem akarom elfelejteni az életemet, de nemcsak az enyémet, hanem mindazokét az emberekét sem, akik annak a rendszernek az áldozatai voltak Akár úgy hogy az utcaköveken haltak meg, akár akasztófa által, de olyan is akadt, akinek csak a holttestét húzták föl a bitófára, mert előtte agyonverték. Vagy ott volt az a szép fiatal lány, Mányi Erzsébet, akit tizennyolc-tizenkilenc éves korában végeztek ki. A laktanya udvarán fához kötözték, és amennyi golyó volt a tárban, mindet belelőtték az arcába. Még évek múlva is ott volta haja a fa törzsében, amíg ki nem vágták a fát. Azok az emberek, akik képesek voltak ilyesmire, élvezték a gyilkolást, élet és halál urainak képzelték magukat. Mindig, amikor jön az ünnep, megelevenednek az ilyen emlékek, és az ember egyre több keserűséggel gondol arra, hogy mivé tették a forradalom emlékezetét, majd a megtisztulás lehetőségét, kik és miért. A döbbenetes az, hogy akárhány ötvenhatos életútját vizsgálják a kutatók, majd minden elítéltnél a fegyveres rablás vádját találják, és azok az emberek, akik ezt a koncepciót gyártották, akik minket vádoltak rablással, ma büntetlenül fosztogatnak, lopnak, csalnak, rabolnak, és kifosztják az egész országot. Eladják árulják a hazát. A jólétükért, azért, hogy ők jól éljenek, de párttitkárként, KISZ-titkárként is ugyanők élvezték a társadalom munkájának gyümölcsét. Nekik mindig több járt azon a címen, hogy káderek. A kádergyerekeknek is több járt, és kádergyerekként elvégezhették az egyetemet, ma a szegény családok maradék vérét szívják.

- Tud valamit azokról a volt bajtársairól, akiknek sikerült idejében átlépniük a határt?

- Jánoki Attilára, a volt parancsnokunkra nagyon sokat és sokáig vadásztak. Ötvenhat novemberében fölvittek kihallgatásra, és a kihallgatótiszt asztalán láttam a szülei címét. Vagy zsarolták őket, vagy rajtuk keresztül akarták hazacsalni Attilát. Tizenegy éve ültem Kalocsán, amikor budapesti nyomozók érkeztek, és kérdezgettek, mit tudok róla. Nem tudtam semmit, de akkor elgondolkodtam azon, hogy miért ennyire fontos nekik Jánoki Attila. Vannak verzióim. Olvastam Szabó Miklós könyvét, a Csendes háborút, és meg vagyok győződve róla, hogy bizony, kiküldtek embereket az ötvenhatos emigrációba spicliskedni, békétlenséget és viszályt szítani. Jánoki Attila és a testvére, Laci egy Horthy-vezérezredes fia volt. Attila Svájcba ment, de amikor jóval később kerestük, akkor tudtuk meg hogy már Kanadában van. Miután az egyik bajtársunkat pokrócban hozták haza Ausztriából, akkor fogtam fel, nem lehet véletlen, hogy Attila Svájcból átment Kanadába, mert azért repülőgépen mégsem lehet pokrócba csavart embert hazahozni. Attila meghalt két éve, de még a gengszterváltás után sem jött haza. Egyszer egy órára Sopronba. És többet tudott a rendszer váltás mikéntjéről, mint mi itthon.

- Szabadulása után Szolnokon élt. A diktatúra alatt volt-e ereje meglátogatni az egykori harcok helyszíneit?

- Vadászati világkiállítást rendeztek 1971-ben Budapesten, amelyre annak ellenére feljöttem, hogy tudtam, figyelnek. A világkiállításon iszonyatos tömeg volt, ezért úgy gondoltam, hogy ha eddig követett valaki, biztosan a nyomomat vesztette. Ezután indultam el, hogy végigjárjam a helyszíneket, elmentem a Corvin közbe, a Práter, a Vajdahunyad utcába és a rádió környékére. Majd kibattyogtam a Nyugati pályaudvarra, és felültem a vonatra. Egészen 1989-ig nem jártam arra többet.

- Mi az oka annak, hogy az ötvenhatos szervezetek szétaprózódtak, nem képesek egységfelmutatására? Egyesek igazolt szabadságharcosnak nevezik magukat annak demonstrálásaként, hogy ők a forradalom valódi letéteményesei.

- Ha már valamelyik szerveződés odateszi a neve elé, hogy igazolt, ott már bűzlik valami. Az a szomorú igazság, hogy az összes pártnak nem volt annyi tagja korábban, mint amennyi tagja lehetett volna az elsőként megalakuló Politikai Foglyok Országos Szövetségének (Pofosz). Ez félelmet keltett a kommunistákban. 1990-ben fel is szalámizták a Pofoszt, amely utána súlytalanná vált, s ma már ott tart, hogy igazán kritizálni sem mer, mivel akkor nem jut működési támogatáshoz. Most már nem lehet követni, mennyi szervezet van. Az egyik például arra vetemedett, hogy plecsniket árul állítólagos forradalmároknak, és lelkiismeret-furdalás nélkül fogadja el a szocialisták állami kitüntetéseit. Az egyik szövetségben például már mindenkit kirugdaltak azok közül, akik sok-sok évet ültek, viszont helyük van nyugdíjazott belügyes őrnagyoknak. Hála istennek, ugyanakkor léteznek tisztességes, megalkuvást nem tűrő szervezetek is, ilyen például az 1956 Alapítvány vagy a Történelmi Igazságtétel Bizottság.

- Mi volt az érzése, amikor a Fidesz felkérte, hogy legyen országgyűlési képviselőjelöltje?

- Meglepődtem, megszólalni sem tudtam. Egy polgári kör hívott meg előadást tartani, éppen Szentesről igyekeztem hazafelé, amikor fölhívott KövérLászló. Ő tolmácsolta Orbán Viktor felkérését. Egy nap gondolkodási időt kértem, aludni akartam rá egyet aztán megköszöntem a megtisztelő felkérést, és elvállaltam. Annyit kértem Orbán Viktortól, hogy szeretnék a hátvédje lenni.

- Mit érzett tavaly október 23-án, látva a brutális rendőrtámadást?

- A televízióban láttam az eseményeket. Ezeket a rendőröket parancsra, méghozzá politikai utasításra szabadították rá a békés emberekre. Ennek alapján követték el a sorozatos, rendkívül durva emberijog-sértéseket, alázták meg utólag is a forradalmat. A társadalom ilyen mértékű szembeköpésével senki nem számolt. A hóhércsapat utódainak nem kellene már irritálniuk a magyar népet. Ráadásul a kormányfőnek zavart lehet az elméje. Normális ember ugyanis nem megy oda a Nagy Imre-szoborhoz, és nem kérdezi meg tőle teátrálisan: "Imre, te hogy csinálnád?"

- Miként vélekedik Nagy Imre 1956. november 4-i hajnali rádiónyilatkozatáról, amely szerint "Csapataink harcban állnak! A kormánya helyén Van!" Ebből mi volt igaz?

- A beszéd elhangzását követően már a jugoszláv követségen volt a néhai miniszterelnök. A csapatok pedig nem álltak harcban, csak a még élő forradalmárok. Nagy Imre ugyanakkor nem kért kegyelmet, kitartott haláláig. Ellentétben Gyurcsány Ferenccel, Nagy Imre a forradalom alatt nem lövetett a tüntetőkre.