"A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra." - Az erkölcsi válsággal küszködő, sokasodó gondjaiból kiutat és az önmagát kereső Unió Európájában méltán idézem Albert Camus A magyarok vére című, megrázó írását, amelyben 1956 "királyi örökségével" szembesítve, máig érvényes, egyetemes erkölcsi mércét állít az utókornak.

A világhíres francia veretes szavai mellé az erdélyi székelység nagy fiának, Tamási Áronnak a Magyar fohásza kívánkozik: "Történelmünk ezer esztendején átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk, és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől."

"Ha nem vagyunk hűségesek ehhez az örökséghez, nemzeti történelmünkhöz, nemzeti létünkhöz, nemzeti identitásunkhoz vagyunk hűtlenek" - mondja az irodalomtörténész (Pomogáts Béla) -, és akkor magához Európához, az eszmei Európához sem tudunk hűségesek lenni.

A hit és a hűség útján közelítve a mai fényes évfordulóhoz, valamint a keresztény gyökerekből felnövekedett Európához, hív tanítványokként hadd idézzük a Mester szavát: "Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok"; és: "Ha megismeritek az igazságot, az igazság szabadokká tesz titeket" (Jn. 15,13; 8,32). Szeretetben és igazságban ölt testet a tanítványi hűség. Azoknak a példája világol előttünk október 23-án, akik úgy szerették nemzetüket és hazájukat, hogy érettük készek voltak szabadságukat és életüket is kockára tenni; azok példája, akiket az igazság szabadokká tett a félelemtől, és hívek maradtak "a keresztfának haláláig". Róluk mondja Jézus: "Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért" (Jn. 15,13).

Gyermekkorom első emlékei az 1956-os forradalom és szabadságharc tüneményes eseményeihez kapcsolódnak. Öntudatra eszmélésem erre a zaklatott időszakra nyúlik vissza. Egész családunk megbolydult. Apám megvásárolta első rádiónkat. Édesanyám a történések kapcsán valóságos történelemórákat tartott a gyermekeknek, a konyhán.

Évtizedekkel később, "Temesvár ostroma" idején, különösképpen pedig Nagy Imre és mártírtársai temetése napján ugyanez az emlék- és élményvilág elevenedett fel bennem. Valami történik Budapesten... "Vigyázó szemetek" oda vessétek...

Lakitelek... Kiállás a Ceauşescu-féle falurombolás ellen... Erdélyi tüntetés Budapesten... Grósz Károly Aradon... Az erdélyi menekültek áradata... Vasárnapi Újság és Panoráma, Chrudinák Alajos és Győry Béla műsorai... Orbán Viktor temetési beszéde... Csoóri Sándor, Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre megnyilatkozásai... Páneurópai piknik... A határzár, majd a berlini fal áttörése... A "hallgatás falának" leomlása... A szovjet csatlósok egymás utáni bukása...

Szabálytalan sorrendben kavarognak elő a korabeli események - temesvári nézőpontból, 1956 történelmi folytonosságában.

Temesvári memento: Erdélyi párhuzam. Az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak Erdély- és Románia-szerte is komoly kihatásai voltak. A magyarsággal együtt megmozdult a románság - főképpen az egyetemi diákság. Folyt a titkos, félig titkos és nyílt szervezkedés, gyűlésekre, szolidarizáló megmozdulásokra került sor, melyeknek mértékét és mélységét a forradalom leveretését követő megtorlás jelzi híven. A Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán nevével fémjelzett perek kivégzettjei, a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetébe tömörült "nagyváradi srácokra" kiszabott, több mint félezer évnyi börtönbüntetés. A halálraítéltek között ott találjuk Teodor Mărgineanu tűzérhadnagyot és dr. Fântânaru Alexandru ügyvédet is, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy együtt éreztek a magyar forradalommal.

A magyarországihoz hasonló, tömeges megmozdulásra Temesváron került sor. 1956. október 30-án a temesvári egyetemisták - 2500 román és magyar diák - a Műegyetemen tartottak nagygyűlést, ahol szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal, és a budapesti műegyetemistákhoz hasonlóan memorandumban követelték a romániai helyzet és rendszer gyökeres megváltoztatását. A nagy erőkkel kivonult hadsereg és a hírhedt Securitate azonban még aznap, csírájában elfojtotta a szervezkedést, a diákság legjavát pedig gyűjtőtáborokba hurcolták.

Sajnos, ez a hősies kiállás nem talált követőkre, Temesvár viszont nem tagadta meg önmagát. Harminchárom év múltán, 1989 decemberében újból Temesvár volt az első, aki fellázadt a kommunista diktatúra ellen, és az egész országra kiterjesztette a forradalom lángját.

Szubjektív emlékezésem alapjául az igazság és a szabadság szeretete szolgál. Nem létezik kétfajta szabadság és igazság. Ugyanazt akartuk mi, mindannyian - mi erdélyiek és magyarországiak, temesvári románok és magyarok, valamint a város megannyi vallása és nemzetisége: társadalmi igazságosságot és szabadságot. Számunkra, erdélyi magyarok számára ezek a gyönyörű eszmények a magyarságunkhoz való elidegeníthetetlen jogunkat is jelentették - és jelentik máig tartó küzdelmeinkben.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc várva várt félszázados évfordulóját tavaly tönkretették. Ellenforradalmi indulatú hatalmasok törték le lelkesedésünket, és fojtották sűrű könnygázfüstbe legszentebb érzéseinket és emlékezésünket. A szabadságharcosok és a szabadságszeretők azonban nem alkusznak. Nem engednek a '48-ból. Nem engednek '56-ból és '89-ből. Nem hajlandók lesüllyedni a fegyverek elcsöndesülése után előbúvó - addig lapító - opportunisták szintjére. Eszköztárukban nincs helye a fondorlatnak, a hazugságnak, a dörgölőzésnek, a mézesmázos diplomáciának, a köpönyegforgatásnak. Látják ugyan az azonosítószám nélküli valóságot, de nem feledkeznek meg az igazságról. Kardlapoztatás közben is az Ige "kétélű éles kardját" tartják a kezükben. Elsősorban a közösségre gondolnak, nem pedig saját magukra. Nemzetben gondolkoznak, mivel él bennük a szeretet, és jól tudják, hogy saját sorsuk és szabadságuk is egy a nemzet sorsával és szabadságával. És ezen az úton járva jutnak el a Terror Házától az "Európa Házba", a rab népek lágeréből egy igazán szabad Európába.

Dutka Ákos költő, Ady Endre nagyváradi kortársa tette fel 1956 novemberében a létfontosságú kérdést: "Lehet-e az ember ember és magyar?" A nagy francia filozófus szavait újra idézve, az 1956-os forradalom és szabadságharc legyen magyarságunk és emberségünk európai mércéje. Csak úgy maradhatunk hívek önmagunkhoz - és Európához -, "ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták... Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra".