- Két új kiadvány jelent meg október végén a Hagyományok Háza gondozásában. A táncház sajtója című könyv és a hozzá tartozó CD az 1968-tól 1992-ig tartó időszak újságcikkeiből, levelekből, vitairatokból nyújt válogatást. A táncház hőskorát bemutató DVD korabeli néma mozgóképek és szuper 8-as filmfelvevővel megörökített pillanatok digitalizált változatában idézi fel a Revival mozgalom három évtizedes múltját. Mennyi munka van egy-egy ilyen kiadvány mögött?

- Rendkívül sok és sokak által végzett áldozatkész gyűjtés és alapos rendszerezés. A népzenekutatás és a hagyományok rögzítése rengeteg időt és archiválást végző szakembert igényel. Ezért is elkeserítő, hogy a fűnyíróelv alapján minden állami intézményt sújtó pénzelvonás jegyében az idén gyakorlatilag megszüntették a Hagyományok Házának működési támogatását. Az alapító okirathoz rendelt pénznek a felét sem adták még oda az intézménynek, de most ebből is több tízmilliót visszavettek. Húsz kollégát kellett elküldenünk, akiknek a hiányát nagyon meg fogjuk érezni. Éppen a kiadványok létrehozásán dolgozók közül estek többen áldozatul, pedig a bevételeink jelentős részét a könyvek és a CD-anyagok hozzák, de ezt a munkát most, úgy tűnik, nem tudjuk folytatni. Élet-halálharcot vívunk, számos már megkötött szerződésünkről fogalmam sincs, hogyan fogjuk teljesíteni. És akkor még örülhetünk, hogy megmaradtunk.

- Veszélybe került a nemrégiben alapított intézmény léte is?

- Felvetődött a lehetőség, hogy összevonnak bennünket a Műemlékvédelmi Hivatallal. Igaz, ott falukutatás, itt pedig népzenekutatás folyik, de a csak a pénzspórolást szem előtt tartók szempontjából ennek semmi jelentősége. Arról nem beszélve, hogy a Hagyományok Háza nem őskövület, ennek éppen a fejlesztése és nem a leépítése volna szükséges. Eleve három intézményt, az Állami Népiegyüttest, a volt Népművészeti Intézet néprajzi osztályát és a Revival Táncház-mozgalom Archívumát foglalja magába. Nálunk tehát már a 2001-es alapításkor megtörtént a racionalizáció.

- Talán nem volt elég látványos a siker.

- Harminc évvel ezelőtt három helyen volt táncház Budapesten, ma a számukat sem tudom a fővárosban. Majd minden vidéki nagyvárosban, Erdélyben, a Felvidéken, Kanadában, Japánban él a táncházmozgalom. A tudományosan feldolgozott magyar népzene így világhírű lett. Ezt a felgyűlt tudást táncházakban, tanfolyamokon, illetve különböző kiadványokon keresztül tovább kell adnunk. Nagyszerű dolog, hogy végre megindulhatott az egyetemi képzés a Zeneakadémia népzene szakán, de hogy ne örüljünk annyira: egyelőre státuszok nélkül. Érdekes módon a hetvenes években könnyebb volt megértetni az állammal a népzene és a néptánc jelentőségét, mint ma. Nem szerették, féltek a gyülekezéstől, de nem tehették meg, hogy ne támogassák.