fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
November 4.
2007. november 3., 09:35
Régi fájdalma a magyarországi közvéleménynek, hogy vezető politikusai a nemzeti ünnepeken sem hajlandók félretenni vitáikat. Az efölötti sajnálkozás mellett a miértről keveset hallani. Pedig annak például, hogy az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra nem tud - legalábbis felső szinten - együtt emlékezni a két tábor, az aktuálpolitikai szembenálláson túlmutató oka is van.

Hiszen igaz ugyan, hogy az Apró-villából a hermetikusan lezárt városrészbe "ünnepi" beszédet mondani alászálló miniszterelnök személye önmagában gátja a méltó közös emlékezésnek, távozása még nem oldaná fel az 1956 körüli konfliktust.

Némelyek ravaszul időzített provokációt sejtenek az újdonsült MSZP-s képviselő asszony nyilatkozatai mögött, melyekben az 51 évvel ezelőtti eseményeket forradalom helyett lényegében a "nyilas" csőcselék őrjöngésének nevezte. A coming outot követő felháborodás egyszerre volt hiteles és mímelt. Wittner Mária és társai őszinte megrökönyödéssel vonták kérdőre a honanyát és pártját, annál kétszínűbb volt az úgynevezett SZDSZ vagy a szocialistákhoz igazolt Mécs Imre reakciója. Mintha nem tudnák, kikkel is vállalnak másfél évtizede politikai közösséget! A szabad demokraták felháborodásának a legkevésbé a liberális elvekhez volt köze: ők hol kitüntetik, hol megtagadják Gergényit; hol kikacagják a tavaly október 23-i rendőrzavargás áldozatait, hol elítélik az állami törvénysértést. Mikor mit diktál a vélt politikai érdek. Állampolgári jog ragaszkodni a Kádár-kor történelemfelfogásához, hiba volna bárkibe beléfojtani a szót, vagy családi tragédiája miatt is személyes meggyőződésévé vált véleménye megtagadására kényszeríteni. A demokrácia nem ismer inkvizíciót, gondolatrendőrséget. A gyalázatos tartalom dacára hasznosnak gondolom a képviselő asszony megnyilvánulásait, azokkal ugyanis leleplezte pártja vezetőinek őszintétlenségét, szólamaik álszentségét 1956 ügyében. Mert ne gondoljuk, hogy véleményével egyedül van frakciójában; hogy a párttagok és a maszszív baloldali szavazóbázis jelentékeny része nem ugyanígy érez. Ők talán azt sem bánták volna, ha az ötvenedik évfordulón halomra lövi a hőbörgő "fideszes fasisztákat" a rendőrség, ahogy a karhatalom tette a régi időkben. A kormányfőnek és az MSZP-nek eszük ágában sincs lemondani diktatúrapárti szavazóikról, dehogy hagyják őket másnak! A riválistól annyiszor követelt éles elhatárolódás helyett így csak maszatolást, triviális bölcsességet kapunk a személyesen megélt '56-ok sokszínűségéről. A politikusi kettős beszéd iskolapéldája ez. Az "ellenforradalmi" hagyomány egy "modern szociáldemokrata" számára vállalhatatlan, ezért ápol Nagy Imre-kultuszt a baloldal vezére, aki eközben időről időre megtalálja a módját, hogy a bázis mást igénylő részének is üzenjen (lásd: kitüntetések).

A mostani botrány éles fénnyel világította meg, miért is lehetetlen az együtt emlékezés. 1956-nak az 1989-es újratemetés (amit a szintén százezreket vonzó Kádár-temetés követett mint ellendemonstráció, s aminek a súlyát és jelentőségét akkor senki sem érzékelte) és a szabadon választott parlament első törvénye igazságot szolgáltatott, alkotmányos értékrendünk, a köztársaság fundamentuma a diktatúra tagadása. De néhány paragrafustól a lelkekben még nem születik meg a nemzeti egység.

Holnap, a forradalmat eltipró szovjet agresszió, a kádári árulás gyásznapján fejet hajtunk az áldozatok, 1956 hősei - Angyal István, Mindszenty József, a pesti srácok, Nagy Imre, Gérecz Attila, Bali Sándor, Pongrátz Gergely, Brusznyai Árpád, Iván Kovács László, Bibó István, Tóth Ilona és a többiek - előtt. A tiszteletadás alól november 4. örökösei felmentést kapnak. Éljenek vele!

(Szerető Szabolcs, Magyar Nemzet)