- A felsőoktatás költségvetését három évre előre rögzítették a nyáron, ám a közoktatás pénzeiről továbbra is az ország éves költségvetésében döntenek. Ön eddigi nyilatkozataiban meglehetősen borús jövőt jósolt a következő tanévre. Mit tart a legégetőbb kérdésnek?

- Ez elvi döntés, a tapasztalat az, hogy ezt a költségvetés helyzete mindig felülírja. A felsőoktatásban a legégetőbb ügy a tandíj: ha ez megszűnik a Fidesz kezdeményezte népszavazás eredményeként, akkor a kieső bevételeket a költségvetésnek kell majd pótolnia. Ez 2008-ban két-, két és fél milliárd forint csupán, ám három év múlva már ennek a tízszerese lesz. A másik problémát a PPP-konstrukcióban épülő beruházások jelentik. Ez is a baloldali koalíció hibája. A magánberuházókkal kötött megállapodásai következtében ugyanis húsz éven át kétszer fizeti ki az állam - azaz az adófizető - e létesítmények, kollégiumok, könyvtárak árát. A végtermék ráadásul húsz év múlva sem kerül az állam tulajdonába; a hab a tortán, hogy a magánbefektetők az állami tulajdonban lévő Magyar Fejlesztési Banktól kapnak hitelt a beruházásokra. A költségvetés e konstrukciók anyagi fedezetét nem jelöli meg világosan, erre az Állami Számvevőszék is felhívja a figyelmet. A közoktatásban jóval nagyobb lesz a gond jövőre: az idei tanévben kezdődött pénzkivonás tovább folytatódik. A fix bevételnek számító normatívák például jövőre az első évfolyamon ötvenkilencezer forinttal, huszonöt százalékkal csökkennek tanulónként a 2006-2007-es tanévhez képest. Ez a felmenő rendszerű elvonás évente huszonöt-harmincötmilliárd forint kivonását jelenti.

- A büdzsé önkormányzati fejezete alapján lát reális esélyt arra, hogy a hiányzó részt a fenntartók, például az önkormányzatok pótolják?

- Nem lehetnek ilyen illúzióink. Bár a kormány nem hagy fel a látszatkeltéssel: egyik évről a másikra százharmincmilliárddal növeli az iparűzési adó tervezett bevételét. Ilyen ugrás sosem volt az elmúlt években, és jövőre sem lesz. Arról nem is beszélve, hogy ez nagyon igazságtalan adófajta, hiszen az adóbevétel nyolcvan százalékát az önkormányzatok tíz százaléka szedi be.

- A kormány az esélyegyenlőséget hangsúlyozza, ezt az elvet önök is erőteljesen képviselték a kormányzásuk alatt. Kinek a rendszere volt igazságosabb?

- A szocialista kormány részéről csak szavakat látunk tettek helyett. A kormány azt tekinti igazságosnak, ha mindenkinek ugyanannyi pénzt ad. Mi pedig úgy gondoltuk: mindenkinek más-más összeget kell adni, attól függően, hogy milyen helyzetben van. A szegényeknek, a kistelepülésen élőknek adtunk többet, hogy biztosítsuk számukra az azonos esélyeket. Törekedtünk az iskolák biztonságának megteremtésére, amit mindig az alapnormatívák nyújtanak. Ez most radikálisan csökken, a 2008-2009-es tanévben ismét harmincöt-negyvenmilliárd forinttal lesz kevesebb az alapnormatíva. A folyamat ugyanazzal az eredménnyel jár majd, mint az idei elvonás - iskola- és óvodabezárások, több ezer pedagógus elbocsátása várható.

- Koncepcionális vita zajlik a bal- és a jobboldal között arról, vajon a kistelepülési iskolák megtartása vagy a magasabb színvonalú körzeti iskolák szolgálják jobban az esélyegyenlőséget. A mai napig megmaradtak a kis iskolák pártján?

- Igen, ez ugyanis álvita. A mérések, kutatások azt igazolják, hogy a minőségi oktatás feltételei az óvoda és az első négy évfolyam esetében biztosítottak. Ezért mi arra törekedtünk, hogy a kistelepülési iskolák és óvodák megmaradjanak. Minél kisebb volt a település, annál nagyobb kiegészítő támogatást kapott, akár akkorát is, hogy az teljes egészében fedezze a kiadásokat. Ezek a támogatási formák - például a bejárónormatíva is - mára gyakorlatilag megszűntek, illetve csak a kényszerű körzetesítést felvállaló intézmények kapják meg ezeket. Ennek a kormánynak a tevékenysége alatt összességében az állami-önkormányzati óvodák száma, nem számítva ide az idén szeptemberben bezárt több mint ötszáz intézményt, 765-tel, azaz tizenkét százalékkal csökkent. Történt mindez annak ellenére, hogy az óvodáskorú gyermekek száma lényegében nem csökkent.

- Az iskolákban azonban csökken a létszám, ez volt a leépítések egyik fő indoka.

- Igen, ott csökken. Azonban az elmúlt években ezt már követte a rendszer, mind az intézmények, mind a pedagógusok számát nézve. Másrészt - s ez a minisztérium évkönyvében is olvasható - a tizenhat évesek részvételi aránya a közoktatásban változatlanul kilencvenöt százalékos, a tizennyolc éveseké viszont - mivel felemeltük az általános tankötelezettség életkori határát tizenhatról tizennyolc éves korra - most ugrik föl hatvankettőről nyolcvanhárom százalékra. A húszéves korosztály részvételi aránya pedig harmincnyolc százalékról hatvan százalékra nőtt. A demográfiai hivatkozás tehát csak részben elfogadható, mert kevesebb ugyan a gyerek, de azok hosszabb ideig tanulnak. Tehát a pedagógusok feladatai nem csökkentek, főleg nem annyival, hogy az a mostani elbocsátási hullámot indokolttá tenné.

- A kormánypárti politikusok hajlamosak azt mondani, nem rajtuk múlik, milyen színvonalon finanszírozzák ezt vagy azt a szakmai területet, és általában a költségvetési hiányra mutogatnak. A kormány a konvergenciaprogramra is hivatkozhat, ami lényegében egy Brüsszelből előírt megszorító csomag.

- Mindig arra van pénz, amit fontosnak tartunk. Ha a kormányzati kommunikáció a prioritás, akkor arra lesznek milliárdok, ha mást sorolunk előre, akkor arra. A kormánynak fel kell ismernie, hogy vannak területek, ahol az esélyegyenlőség megteremtése érdekében többet kell adni. Megkülönböztetetten kell kezelni a kollégiumokat, amelyeknek a szó legszorosabb értelmében esélyteremtő intézményekként kellene működniük. A polgári kormány idején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy elérjük a kollégiumok százszázalékos állami finanszírozását. Amikor 1998-ban átvettük a kormányzást, nyolcvanhárom százalékos volt a rendszer állami támogatása. Ezt az Orbán-kormány idején feltornáztuk kilencvenhat százalékra. Most az arány hatvanhat százalék, tehát a működési költségek alig kétharmadát fedezi a központi költségvetés. Az infrastruktúra állapota is vészes: több mint ötven százaléka az épületeknek nem kollégium céljára épült, kilencvenegy százalékuk szorulna felújításra. Az erre szánt pénzek egy és három százalék között mozognak. Ha ez nem változik, tovább pusztulnak az esélyteremtés intézményei. Az esélyteremtés részét alkotta a polgári kormány idején az Arany János nevét viselő tehetséggondozó program is. Ezzel az volt a célunk, hogy a kistelepülésről jövő, hátrányos helyzetű gyerekeket olyan felkészültségi állapotba juttassuk, hogy a legjobb egyetemekre is fölvegyék őket. Egyfajta hidat hoztunk létre az általános iskola és a felsőoktatás között. Minden megyében indítottunk ilyen, egy plusz négyéves képzést, külön nyelvi képzéssel, dupla normatívával, kollégiummal. Ez sok időt, pénzt, munkát és energiát igényelt, de eredményes volt. A jelenlegi kormány gyakorlata, hogy a felvételinél pontkedvezményt ad ezeknek a gyerekeknek. Ez álmegoldás, ugyanis sok esetben nem jut el a gyerek odáig, hogy felvételizzen. Az előző években - gyakran az óvodától - kell őt segíteni, nem alacsonyabbra tenni a lécet a megmérettetéskor. A lejjebb szállított léc később is kudarcra ítéli a gyerekeket.

- A képzési lánc koronája a felsőoktatás, amelynek a GDP-arányos hazai bővülését biztatónak is nevezte nemrég egy OECD-felmérés. Mégis, az idén drasztikusan csökkent az egyetemre, főiskolára jelentkezők száma, a kormányzati kommunikációban diplomástúlképzésről beszéltek az elmúlt években. Lehet a jövő Magyarországon a felsőfokú képzés szűkítése?

- Kell ennyi diplomás, kvalifikált ember, nem csupán a nyugati országok, hanem már Kelet-Európa is előttünk jár ebben a tekintetben. A magyar népesség ráadásul idősödik is, s egyre kevesebb aktív korúnak kell eltartania az inaktívakat. Ez pedig csak magasan kvalifikált, nagyobb hozzáadott értéket produkáló emberekkel képzelhető el. Magyarán: ha nem taníttatjuk a gyerekeinket, nem lesz, aki a mi nyugdíjunkat tizenöt-húsz év múlva megtermeli. A nemzetközi munkamegosztásba be lehet kapcsolódni a segédmunkás szintjén is, de jobb talán egy szakmunkás, vagy egy irányító mérnök szintjén tenni ezt. Az Európai Unióban is ez lesz a jövő egyik fontos kérdése: a magyarok a kulimunkát végzik-e el, vagy kvalifikáltabb tudást igénylő, nagyobb jövedelemmel kecsegtető tevékenységekhez jutunk a munkamegosztásban? Ez azon dől el, hogy mennyi fiatalt taníttatunk. Az elmúlt öt év adatait nézve drámai a felsőoktatásba jelentkezők számának csökkenése. A mi kormányzásunk utolsó évében, 2002-ben a hatvankétezres keretszámból 56 500 főben határoztuk meg az egyetemre és főiskolára felvehetők számát, amit be is töltöttek a jelentkezők, a többi hely a felsőfokú szakképzésre jutott. Ma ott tartunk, hogy a teljes értékű végzettséget nyújtó alapképzésre felvettek száma negyvenezer fő. Ez tizenhatezres, közel harmincszázalékos csökkenés a polgári kormány időszakához képest. Nem az ambíciók hiányáról van szó, hanem arról, hogy a kormány bezárja a fiatalok előtt a kaput, amelyen át előre lehet jutni a társadalmi ranglétrán.