Egy a szocialisták padjaiban helyet foglaló lelkész ezért beszélhet az utódállamok népeinek velünk szembeni "jogos" érzékenységéről, amelyet ma, csaknem száz év szomorú tanulságai után sem értünk meg. A békítőnek szánt szöveg émelyítően opportunista, különösen a pozsonyi parlamentnek a benesi, német- és magyarellenes dekrétumok jogosságát illető nyilatkozata után. A magyar háborús bűnösség 1914 nyarán megfogalmazott s a kollektív bűnösség 1945-ös vádja még ma is él szomszédaink tudatában. Tanuljatok meg kis nemzetnek lenni - mondják a sajátjaikat joggal lenéző magyar szocialisták.

Sajnos sokan hiszik nálunk ma is, hogy amikor a Monarchia 1914. július 28-án hadat üzent a trónörökös meggyilkolásában részes, nyíltan terrorista Szerbiának, ez alapjában véve következett a dualista állam hibás bel- és külpolitikájából. A rossz nemzetiségi politikát folytató történelmi Magyarország - mondják - ezzel a saját halálos ítéletét írta alá. S a két világháború között folytatott revíziós politika ezt "másodfokon" is megerősítette, tehát a magyarok kitelepítése Csehszlovákiából csak egy történetileg érthető válaszlépés volt. Pedig ha elővennék Ignotust, a világpolgárt, aki 1908-tól 22 éven át a Nyugat főszerkesztője, Ady harcostársa volt, megérthetnék, hogy már 1914 augusztusában vagy-vagy helyzetbe kerültünk: "Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak joga életét megvédeni egy nyíltan arra törő kis szomszéd ellen, - s a nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet nagyköveti tanács elé tartozónak ítéli... Ebből ki kell vágnunk magunkat, különben mindenki, ki e monarchiának lakója, egyenként főbe lőheti magát. Aki azt hiszi, hogy ez frázis, hasonlat vagy túlzás, az nézzen le a Balkánra, hogy a nagy bukaresti rendezkedés után mint válnak földönfutóvá a görög kézre került bolgárok, az albán kézre került görögök, a szerb kézre került mohamedánok - és így tovább." (A két balkáni háborút lezáró 1913-as, a kisebbségbe került népcsoportokat megcsonkító bukaresti békéről van szó.)

A magyarok - írta 1934-ben A háború visszatér című könyvében az oknyomozó francia publicista, Henri Pozzi - "őrültnek nyilvánították volna azt, aki 1914-ben megjósolta volna nekik mindazt, ami négy év múlva bekövetkezett..." Benes - aki Párizsban a cseh "maffia" élén mindent megtett Ausztria-Magyarország szétrombolásáért - hazudott, amikor azt állította, hogy a felelősség a háborúért Tiszát terheli. A szerb kormány is hazudott, ráadásul még azzal is megrágalmazta Tiszát, hogy ő rendezte meg a Ferenc Ferdinánd és felesége életét követelő, 1914. június 28-i szarajevói merényletet. "Ezzel a két hamis váddal vezették félre a világot. Ez a két vád ellensúlyozta Magyarország védekezését a cseh, román és szerb szomszédainak mohóságával szemben. Akik mindent elvettek, mert minden az ölükbe hullt." S ezt az ölébe hullt zsákmányt - a szudétanémetek likvidálása után - nem akarta kiengedni a kezéből Benes elnök 1945 után sem. A demokrácia, az emberi szabadság, az egyéni és a kollektív jogok semmibevételével sikerült aláásni saját népe függetlenségét is, s miután négymillió német és magyar állampolgár esett áldozatául vak nacionalizmusának, "saját magával fokozatosan likvidálta az egész országot", átjátszva azt a kommunistáknak és a Szovjetuniónak. Sidonia Medina kemény ítélete szerint Benes rossz s a kommunisták által is ébren tartott szelleme mérgezte meg a csehek és szlovákok együttélését: "Még Csehszlovákia 1993-as felbomlása is annak a hamis váltónak a törlesztése, amelyet Masaryk és Benes állított ki 1918-ban Szlovákia megvalósítatlan egyenjogúságát és autonómiáját illetően."

A hazugság dinamikája azonban - az, hogy egyedül a magyarok lennének Közép-Európa rendbontói - Pozsonyban megmaradt. Benes, a likvidátor öröksége ez is.

Tamáska Péter, történész