Ha Rejtő Jenő valami csoda folytán ismerte volna azt a jelenséget, amit Horváth Ágnes képvisel itt, akkor lehet, hogy nem a két számmal kisebb méretű szalmakalapban, barna zakókabátban és a sárga törülközőjét a fekete fürdőnadrágjába tűrő, a sérvére panaszkodó, csomaghordó kinézetű Vanek úr lesz regényei hőse, hanem megelégszik a valósággal.

Az egészségügyi miniszter asszony a honvédelmi miniszter meghívására látogatott el egy hete a háború sújtotta Afganisztánba, hogy megtekintse a teljesen fölöslegesen létesített magyar katonai bázist. A vizit lebonyolítását az ésszerű megoldások messze elkerülték. A dolog azzal kezdődött, hogy a honvédelmi tárca ugyan az Egészségügyi Minisztérium két munkatársát hívta az útra, ám Horváth Ágnes mégis egy külső tagot szemelt ki maga mellé. Választása a saját férjére esett, pedig mindenki elhiszi neki, hogy nem hajadon. A meglepetések azonban igazából akkor kezdődtek, amikor a szabad demokrata miniszter aszszony találkozott a magyar katonákkal. Az alkalomhoz Horváth Ágnesnek terepszínű katonai zubbonyt kellett magára öltenie, vállára az itthon gondosan kiválasztott rózsaszín retiküljét akasztotta, kezébe pedig egy divatcéget hirdető, fehér nejloncekkert vett. Kiegészítőitől később sem vált meg, mássága a sivatagban egyértelműen beazonosítható célpontot jelenthetett volna a szabad demokrata ízlésvilággal nehezen barátkozó táliboknak.

A látogatás körülményeiről hírt adtunk, amire kitört a botrány: lapunk tudósítóját ezután nemkívánatos személynek nyilvánították a minisztériumnál. Pedig arról, hogy e hírek ilyen gyorsan eljutottak a közvéleményhez, maga Horváth Ágnes tehet. Afganisztáni kalandjairól ugyanis több újságírót tájékoztatott. Időnként combját csapkodta, úgy nevetett, amikor az általa üde színfoltként értékelt rózsaszín retikül látványától megnyúlt arcú katonákról mesélt. Közállapotainkra jellemző, hogy egy ilyen ízlés- és diplomáciai botrányt elhallgatott a balliberális média, amely kitartóan Orbán zakóját csépeli. Az igazi közbotrány azonban nem Horváth Ágnes modoros sivatagi kézitáskája. Hanem hogy a magyar egészségügyet, azaz emberi életeket SZDSZ-es bulistákra bízzák. Olyanokra, akiket azután az egyik legnagyobb magyar orvos, Batthyány-Strattmann László nevét viselő díjjal jutalmaz az egészségügyi miniszter. A díjazott idén a 28 éves Molnár Márk Péter, aki 11 hónapja dolgozik az egészségbiztosítónál mint gyógyszerügyi főosztályvezető. A minisztérium első indoklása szerint a fiatalember azért érdemelte meg a kitüntetést, mert "több évtizeden keresztül (!) kimagasló szakmai munkát végzett". A tárca honlapjáról később eltűnt a "több évtizeden keresztül", s kérdésünkre azzal egészítették ki az indoklást, hogy Molnárnak "elévülhetetlen érdemei vannak a gyógyszer-gazdaságossági törvény kidolgozásában, végrehajtásában, s abban, hogy az egyes reformelemek eredményeképpen nem veszteséges az egészségügyi alap". Nos, míg Batthyány-Strattmann áldozatos munkája során az orvosi kezeléstől elzárt szegények ezreit mentette meg, amiért II. János Pál pápa 2003-ban boldoggá avatta, addig a közpénzből tartott Molnár Márk Péter abban működik közre, hogy a betegek terhei az elviselhetetlenségig növekedjenek Magyarországon. Molnár magáról és munkájáról főnökeinél kevésbé emelkedetten gondolkodik. Bemutatkozóként így fogalmazott egy közösségi internetes oldalon: "Amikor dolgozom, a társadalom felvirágoztatója volnék, magyarul ülök a laptopom előtt, és hülyeségeket írogatok." "Amikor nem dolgozom: víz-, gáz-, villanyszerelés, favágás, tetőfedés, gyorshajtás, pecázás, kenutúrázás, mások fikázása." Ez utóbbi hamisítatlan SZDSZ-es program. 2007 novemberében Magyarország legfontosabb kérdéseiről még mindig ilyen emberek döntenek, a társadalmat alapjaiban felforgató változásokat ők vezénylik le. Reformerek.