— Elsősorban politikusnak vagy tanárnak tartja magát?

— Természetesen tanárnak. Most is előadásról érkeztem. Amikor benn vagyok az előadóteremben, minden idegszálammal a tanításra figyelek. Összetett feladat a tanítás. Az embernek jól kell ismerni a szaktárgyát, kell hozzá egyfajta improvizációs és színészi képesség, föl kell kelteni az érdeklődést, és sok oldalról kell tudni megvilágítani az adott témát, mivel a megértéshez nem mindenki ugyan azon az úton jut el. Ez a lényeg. El adás közben nem gondolok arra, hogy mi történik az egyetemen, hogy áll a parlamentben a költségvetés vitája, nem foglalkozom még a kutatásaimmal sem, ilyenkor csak a tanítás számít.

— Milyen indíttatásból választotta a fizikusi pályát?

— Olyan középiskolába jártam, ahol sokoldalú műveltségre neveltek. Így aztán sok minden érdekelt. A fizikához talán egy Madame Curie életéről szóló könyv vezetett. Ennek a rendkívüli, céltudatos, erős akaratú embernek az élete nagyon megfogott. Így, amikor döntenem kellett, fizikus szakra jelentkeztem Szegedre. Élveztem az egyetem légkörét, amely kemény követelményekre épülő, de szabad világ volt. Végzés után Debrecenbe kerültem, a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként kezdtem dolgozni egy atomfizikai kutatócsoportban. Gyorsan haladtam a pályán, 37 évesen elértem az akadémiai doktori címet. Majd az MTA Atommagkutató Intézetének igazgatója lettem. 1995-ben az MTA tagjává választottak, és abban az évben döntöttem úgy: tanítani fogok. Megpályáztam a kísérleti fizikai tanszék vezetői posztját. Elnyertem, azóta is ez a munkám.

— Mitől lesz hiteles egy tanár a hallgatók szemében?

— Szeretnie kell a tanítványait. Mélyen értenie kell, amit tanít, és a végletekig őszintének kell lennie. Sokan úgy vélik, jobb lenne, ha a professzorok csak a képzés fölső szintjén tanítanának. Ezzel nem értek egyet. Azt vallom, hogy az egyetemi tanároknak már az első- és másodéveseket is tanítaniuk kell, hiszen az első élmények nagyon fontosak. Egy jó tanárhoz a diákok bizalommal fordulhatnak bármilyen szakmai vagy emberi kérdésben. A szakmai elismertség kötelez. Sokat vitatkoztak arról, hogy az egyetemi tanári kinevezéseknél figyelem be vegyék-e az akadémiai doktori címet. Úgy vélem, hogy az igényes felsőoktatási intézmények - helyesen - ezt tették.

— Ezek szerint az Akadémia hatással van a felsőoktatásra?

— Hatással kell lennie. Aki tudománnyal foglalkozik, annak azzal is törődnie kell, amit a köznyelv tudománypolitikának nevez. Helyesebb lenne talán tudományos közéletnek nevezni. Az Akadémia ma egy hiteles közösséget jelenít meg, és ezt a szerepét kell erősíteni. Fontos, hogy olyan intézmény legyen, amelyben az emberek megbíznak. A tudomány egy kicsit több mint szolgáltatás. Ha az egyetemeken csak a pénz, a minél nagyobb hallgatói létszám a fontos, az erodálhatja a képzés színvonalát.

— Ronthat vagy javíthat ezen a bolognai rendszer, változtat-e valamit a tandíj bevezetése?

— Sok baja van a felsőoktatásnak, ezért szükség lenne egy olyan hozzáértő szakminiszterre, aki legalább nyolc évig következetesen alakítaná az oktatást, és nem ötletrohamok irányítanák azt, hogy mit csinálunk. Egy oktatási rendszer működhet tandíj nélkül és tandíjjal is, mint például Angliában vagy az Egyesült Államokban. Itthon a tandíj sajnos a tehetségek egy jelentős részét elriaszthatja a felsőoktatástól. A "Bologna-kérdés" eldőlt, a magyar felsőoktatás átalakult egy kétciklusú képzéssé, de ez túl gyorsan és nem úgy történt, ahogy azt a minisztériumi íróasztalok mellett elképzelték. Most az alapképzés szinte merevebb, mint az egyciklusú képzés volt. Megpróbálták három évbe belegyömöszölni az ötéves anyagot. S abban is nagy ellentmondás van, hogy az alapképzésnek egyszerre kellene adnia széles és szilárd szakmai műveltséget és olyan szaktudást, amivel el lehet helyezkedni.

— Mennyire fontos a családi háttér?

— A hallgatókkal beszélgetve azt látom, hogy azok, akiknek ilyen-olyan probléma van a családjában, nehezebben tudnak a tanulmányaikra figyelni. Egy kutató pályáján is nagyon fontos háttér a család. Magyarország legnagyobb problémája ma az, hogy a mos tani 2o-30-asok jelentős része a korábbinál is kevésbé vállalja, hogy fölnevelje a következő generációt.

— Ezek szerint még nem nagyapa?

— Van egy kétéves unokám. Három gyereket neveltünk föl, és szerencsés ember vagyok, mert mindhárom olyan pályát fut be, ami egy szülőnek örömet szerez. Szerencsére nem kergettek illúziókat. Elvégezték az egyetemet, van állásuk, olyan munkát végeznek, amit szeretnek Olyat, ami megfelel az egyéniségüknek, tehetségüknek. Úgy látom, hogy amit csinálnak, azt jól csinálják. Boldogok, ez a legfontosabb.

— Hogyan indítja útra a diákjait?

— Az utóbbi években sok hallgató jelenik meg a felsőoktatásban, akiknek a tehetségével is adódnak problémák. De ez a kisebbik gond, mert ha komolyan veszik a tanulást, ők is megtalálják a képességeiknek megfelelő munkát. Sokkal nagyobb probléma, hogy romlott a munkához való hozzáállásuk. Ma szinte minden azt az illúziót sugallja a fiataloknak, hogy munka nélkül is lehet eredményeket elérni. Pedig a tudásért és az eredményekért meg kell dolgozni.