Az egyéni magyar értékrend függetlenségre és szabadságra, bőségre és gyarapodásra törekszik, a magyar nemzet mégis rendre elveszíti függetlenségét és vagyonát. A magyar történelem véget nem érő területi, emberi, vagyoni és esélyvesztésekből áll: miért a kiáltó ellentét értékrend és történelem között? Miért áll fenn ez a sajátos magyar paradoxon?

Veszteségeink története

A honfoglalás Európa egyik legnagyobb és legjobb adottságú természetföldrajzi egységének megszerzését jelentette, de még több volt az, amit elveszítettünk. Kényszerű nyugatra vándorlásunk során összes korábbi nagy szálláshelyünket feladtuk; a veszteség óriási volt a területi, az emberi és anyagi erőforrások területén. Majd a honfoglalást követő kalandozásoknak vetett véget a 955-ös vereség: Európa helyett maradt a Kárpát-medence. III. Béla még európai birodalmat irányított, de II. András már az ország területének kétharmadát kitevő királyi birtokok háromnegyedét szétosztotta, ezzel a királyi vagyon fele egy nemzedék alatt eltűnt. A tatárjárás az akkori nemzeti vagyon 15-20 százalékát vitte el. Mátyás kísérlete - birodalmi császári erővel falat állítani a török hódítás elé - elbukott, a központosított hatalom sokba került; ekkor roppant meg a parasztpolgárosodás és városiasodás anyagi alapja.

Mohács, Buda elfoglalása, az ország három részre szakadása veszteségeit máig nem heverte ki nemzet és nép. A Habsburg Birodalomba való betagolás tartósította a második jobbágyságot, leállította a városi fejlődést és a polgárosodást. A függetlenségi harcok nagy áldozatokkal jártak, és elbuktak: maradt a függőség és az erőforrások szűkülése.

Nyugat-Európához képest fokozatosan egészséget, várható életkort és testmagasságot veszítünk. Az 1848-at követő évek jobbágyfelszabadításának technikája tönkreteszi a nemesség nagy részét, de nem emeli fel a parasztságot; megrendül a korábbi középosztály, helyére egy bevándorló középosztály lép. Trianon elviszi a terület és a népesség nagyobbik felét, a két világháború veszteségei népességre és vagyonra vetítve dobogós helyet biztosítanak nekünk a nemzetek sorában. Az 1940-es években eltűnik a nyugati polgárosodás esélye.

Esélyvesztés jelen időben

A rendszerváltozás során eladjuk az állami és nemzeti vagyon nagyobbik részét, megismételjük II. András "bravúrját". Elveszítjük a belföldi és a keleti piacok meghatározó részeit. Az 1990 előtt félig polgárosodott társadalmi csoportok nem nőnek át tőkén és tudáson alapuló középosztályba. A belföldi tulajdont nagyobbrészt külföldire cseréljük, ezzel elveszítjük a jövőbeli tőkeképződés anyagi alapját. Fennmarad az adósságcsapda, mellé kiépül a tőke- és profitcsapda. Elveszítjük a korábbi társadalmi tőke jelentős részét, a kialakuló félig fejlett demokrácia nem hoz új politikai tőkét. Az európai integráció pénzügyi hozadékát rosszul költjük el, a 2004-2014 között felhasználható ezermilliárdokból nem lesz magasabb foglalkoztatás és gyorsabb gazdasági növekedés. Lekéssük az eurót, az egyensúly és a növekedés egymás rovására javul vagy romlik. Elindulunk egy "harmadik jobbágyság" felé, ami piacképes tőke és tudás nélküli tömeges társadalmi függésben jelenik meg. A gazdasági felzárkózás belső anyagi és humán erőforrásai az új évszázad második évtizedére kimerülnek.

Elitek és illúziók

A régmúlt és jelenünk egyaránt a korábbi örökség elvesztéséről és esélyvesztésről szól. Ezeréves írott történelmünk első fele - ahogy más egyéni és közösségi vállalkozásaink esetén is - inkább sikeres, második fele inkább kudarcos. A minták mintha ismétlődnének: a korábbi felhalmozást pillanatok alatt elveszítjük, egy gyors fordulat hosszú időre kedvezőtlen irányba fordítja a jövőt, a csapdákból már nem lehet kilépni, a függetlenségi és felemelkedési küzdelem újabb áldozatokkal jár, majd elbukik.

Mi lehet az oka a magyar történelmi minták makacs ismétlődésének? Miután a függés és zsugorodás mintája kicsiben és nagyban azonos szerkezetet mutat, nézzünk egy közeli és "kicsi" példát.

A rendszerváltás piacgazdasági illúziója az volt, hogy a neoliberális elvek alapján automatikusan és gyorsan fejlett gazdaság és jólétben élő társadalom jön létre Magyarországon. Ezt az illúziót a hatalmi és pénzügyi elit terjesztette el, mögötte külső érdekek álltak. Az elitcsoportok személyesen jól jártak a neoliberális elveken nyugvó piaci átmenettel, de a társadalom zöme nagyon rosszul. Az elit személyes gyarapodási vágya szembekerült a közösség jólétével, és győzött. Az elit szabad és gazdag lett, a közösségek függő és anyagilag nehéz helyzetbe jutottak. Az elitcsoportok individualista, önző törekvését sem az állam, sem a nemzet, sem a családok, sem a civilszervezetek nem voltak képesek korlátozni. Az individuális értékrend az elitek hatalmi helyzetével együtt a nemzet függő és esélyvesztő helyzetéhez vezetett. A külső erők az elit, és nem a társadalom szövetségesei voltak, mert részt kaptak a korábban felhalmozott közös javakból, és a jövőben képződő jövedelmek jelentős részére is jogot szereztek.

Ez a minta már sokszor lefutott a magyar történelemben, így az 1200-as évek elején, a Mohács előtti évtizedekben, a három részre szakadt ország és a vallásháborúk idején, az 1686 utáni másfél évszázadban, az első és a második világháborút megelőző évtizedekben vagy legutóbb az 1990 utáni két évtizedben. Ha a szélsőséges magyar individualizmus együtt jár az elitek korlátlan hatalmával, találkozik túlerőben lévő külső szövetségesekkel és a világ ismeretének hiányában megerősödő történelmi illúziókkal, akkor a minta lefut, és a nemzet veszít.

Polgári kontroll

A hatalmi és vagyoni elitek egyéni érdekérvényesítését elvileg három erő képes korlátozni. Felülről, kívülről és alulról állíthatók korlátok az elitek közösségi érdekeket feláldozó működése elé. Egy "jó király", egy erős és felvilágosult központi hatalom elvileg korlátozhatja a szélsőségesen individualista magyar elitek működését. Ilyenre talán azért van kevés jó példa történelmünkben, mert a központi hatalom az elmúlt ötszáz évben rendre külföldi hatalommal volt egyenlő, amely a középrétegekkel és a néppel szemben éppen az elitekkel kötött szövetséget a nemzet és a polgárosodás kárára.

A hazai központosító hatalom példái sem meggyőzőek: Mátyás központosítása roppant teherrel járt, s az erdélyi fejedelmek sem adóztattak kevésbé, mint a királyi Magyarország. A tisztán külföldi modernizáció - II. József vagy most az európai és globális integráció - hajlamos a polgárosodást szembeállítani a nemzettel, tehát hamis választást kínálni, amiből újból az elitek kerülnek ki győztesen.

Marad a harmadik elvi lehetőség: a társadalom, a nép, a polgárság eliteket korlátozó fellépése. Itt azonban újból működik egy magyar csapda: a hatalmi elit korlátozásához erős polgárság kell, ehhez az egész nemzet gazdasági felzárkózása és társadalmi felemelkedése, amihez azonban szintén erős polgárságra volna szükség.

A sorozatos történelmi kudarcok gyenge polgárságot és szűk középosztályt szülnek, ami együtt jár az elitek túlzott hatalmával, ebből azonban újabb kudarcok lépnek elő, és a polgárság újból gyenge marad.

Három út a jövőbe

Nem marad más hátra, mint járni mindhárom járhatatlan úton. Keresni kell a jó fejedelmet, aki a nemzet és a polgárság érdekét szolgálja, nem az elitek önérdekét. Keresni kell a jó külföldi szövetségeseket, puhítani és honosítani itthoni helytartóikat, magyarrá tenni őket a szív, a bor és a kultúra eszközeivel. A gyenge és vergődő polgárság kínálja a kontroll igazi esélyét, úgy, hogy szövetséget köt az elit nemzeti érdeket vállaló tagjaival. A tömeges polgárosodás eszméje és érdeke a feltörekvő széles rétegek és a szűk középosztály koalícióját is megérlelheti.