Visszatérve a vershez (e tárgyban és majdnem azonos címmel kettőt is írt a mi vidám-szomorú poétánk), valahogy úgy hisszük, általában ezek a sorok úsznak be a gimnáziumi emlékekből:

Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
S benne a huszadik századot képzelte.

Arra viszont kevesebben szoktak emlékezni, hogy mit is énekelt a nyakas protestáns poéta. Azt énekelte, hogy valami jó fog történni a magyarokkal ama messzi-messzi huszadik században. Még 1795-ben (s előtte '90-ben) dalolta optimizmusát. Fogalmilag részletesebben nem rögzítette, mire is számít ő, mire is számítsunk mi, magyarok.

Mi azóta tudjuk, amit tudunk.

Ám ha valamikor, hát most itt az ideje, hogy továbbírjuk Csokonai Vitéz látomását. Most már nagyon is közelít az a hajnal, amelyről ideje volna többet is tudni előre.

Persze tudjuk, amit tudunk. Leginkább azt, hogy a Csokonai képzelte huszadik század mit is adott nékünk. Egy másik vitéz, Somogyváry Gyula a Hitetlenekhez szólok című versében erre ekhóz:

Ne féljetek, ti rémült istenadták,
a történet még nincs készen mivélünk!
A torkunk évszázadok fojtogatták
s mi mégis, most is: élünk, mindig élünk!

Szóval itt állunk, megverve egynehány ócska évszázaddal - de élünk.

És most, amikor egészen nyilvánvalóan új korszak küszöbéhez közelítünk, a sötétségben első eszmélésünkben hirtelen nem is tudunk többet. És még azt is tudjuk: hajnal hasad!

Világítsunk hát a Holnapba!

Azaz világítsunk a lelkünkbe, mert ott lakik az a holnap.