Az elmúlt időszakban példátlanul elmérgesedett a magyar-szlovák államközi viszony, amely legutóbb abban csúcsosodott ki, hogy Robert Fico szlovák kormányfő az országból való kitiltással fenyegette meg Sólyom László államelnököt. Honnan eredeztethetőek ennek a konfliktusnak a gyökerei? Onnan, hogy a pozsonyi parlament szeptember 20-án határozatban megerősítette a II. világháború után született Beneš-dekrétumokat, vagy még korábbról, a Malina Hedvig bántalmazása körüli botrány kipattanásától?

Távolabbról kezdeném az okok kibontását. A kelet-közép-európai régióban a rendszerváltás óta többféle kísérlet történt a kétoldalú államközi kapcsolatok rendezésére. Az alapszerződések rendszerének kétségkívül volt konszolidáló hatása, példának okáért éppen a bilaterális kapcsolatokat gyakran megnehezítő kisebbségi kérdések pragmatikus kezelésében. Ugyancsak ennek, a regionális viszonylatban befejezetlenül maradt és fejlődésképtelennek bizonyult szerződésrendszernek a pozitív hozadékát jelentik a kisebb-nagyobb hatékonysággal, de rendszeresen működő vegyesbizottságok. A visegrádi és a CEFTA-tömörülés, vagy a délszláv válság és konfliktus kapcsán kialakult diplomáciai kezdeményezések több esetben szintén jótékonyan hatottak az államközi kapcsolatok alakulására. A legsikeresebb modellnek egyértelműen az integrációs, EU-bővítési logikához kapcsolódó regionális és bilaterális kezdeményezések tűnnek. Magyarország láthatóan a közös kormányülések kezdeményezésével, a közös fejlesztési, válságkezelési elképzelésekkel (utóbbiak közé tartozik pl. a Roma Évtized Programja) próbálja a politikailag és gazdaságilag gyorsan integrálódó tér kölcsönös előnyeit láthatóvá tenni és közösen a többi szomszéddal felhasználni. Ezekben a keretekben Magyarország jelenlegi hét szomszédja közül Ausztriával, Horvátországgal, Szlovéniával és a kétoldalú kapcsolatokban folyamatosan pragmatikus magatartást tanúsító Romániával építetett ki jól működő kapcsolatokat. A gyorsuló fejlődési pályára lépett Ukrajna egyszerre több térségbeli állam számára jelenti a jórészt gazdasági jellegű kapcsolatoknak, illetve a potenciális migrációs, energetikai és politikai konfliktusoknak a lehetőségét. A látványos gazdasági stabilizációt és eredményeket felmutató Szlovákia számára a biztos csehországi háttértámogatás és szoros gazdasági kapcsolatrendszer lehetővé teszi, hogy a magyarországi kapcsolatokban érzékenyen reagáljon minden negatív jelenségre, és ne törekedjen minden áron egy EU-szabványnak megfelelő jó szomszédi viszonyrendszer kialakulására. A szlovák részről alapvetően belpolitikai okokra, magyar részről pedig nemzetiségpolitikai összefüggésekre visszavezethető negatív trendben sajnos 1989 után is csak átmeneti javulásokat lehetett regisztrálni. Az elmúlt fél- egy évben pedig többször is a diplomáciai mélypont felé közelített a két ország viszonya, ami nemcsak a régióban, hanem Európa-szerte keltett fokozott figyelmet és gyakran megütközést. Ebben a kontextusban a rendezetlen történeti viták, történeti gyökerű kisebbségi sérelmek, lezáratlan államközi problémák (Bős-Nagymaros kérdésére gondolok például), bármikor elővehetőek, és a lokális etnikai konfliktusokkal párosítva azonnal rendszerbe állíthatóak. A két ország katolikus egyházának 2006. júniusi kölcsönös bocsánatkérése, Sólyom László és Ivan Gašparovič köztársasági elnökök elakadni látszó kezdeményezése, Göncz Kinga és Ján Kubiš folyamatos kapcsolattartása, a júniusi pozsonyi miniszterelnöki találkozón elfogadott 14 pontos kapcsolatépítési menetrend jelentheti a továbblépés lehetőségét, de ehhez mindkét oldalról több szinten is intenzív párbeszédre lesz szükség a közeljövőben.

Osztja-e azokat a véleményeket, miszerint a tavaly megvert magyar diáklány esetében a pozsonyi hatóságok - beleértve a kormányt, a rendőrséget - erőteljes politikai nyomás alatt voltak, mint ahogy azt nemrég Dobroslav Trnka főügyész is megállapította? Tudatosan manipuláltak-e a szlovák állami szervek Malina Hedvig ügyében?

Malina Hedvig ügye, ha nem is tekinthető egyedülálló esetnek, hiszen a vegyes nemzetiségi területeken elő-előfordulnak etnikai hátterű bűncselekmények, több szempontból is feltétlenül egyedülállónak tekinthető. Egyrészt a szlovák nyomozó, ügyészi hatóságok és a kormányszervek is láthatóan több alkalommal az írott és íratlan szabályokkal, törvényi előírásokkal ellentétes eljárási módot választottak, láthatóan abból a megfontolásból, hogy az éppen hivatalba lépő új szlovák kormány számára rendkívül rossz időpontban megtörtént esetet minél gyorsabban lezárják, elszigeteljék, az etnikai konfliktusok terjedésének gyanúját eloszlassák, megcáfolják, sőt lehetőség szerint az ügyben erélyesen fellépő Magyar Koalíció Pártja és a magyar kormány ellen fordítsák. Innentől kezdve nincs megállás a váratlan fordulatokban, logikai bukfencekben, jó szándékú és ködösítő megnyilatkozásokban. Maga a szlovák miniszterelnök szeptember végén kormánya bukását előkészítő akcióként értékelte Malina Hedvig esetét, amely tartósan szembeállítja a magyar és a szlovák társadalmat. Ezzel együtt fontos pozitív kezdeményezések voltak mindkét oldalon ennek az esetnek az őszinte és jogilag következetes feltárása érdekében, ami ad némi csekély esélyt arra, hogy az igazság a szlovákiai igazságszolgáltatás keretei közt is kiderüljön. A saját ügyét mindvégig imponáló bátorsággal kezelő Malina Hedvig valószínűleg akkor jár a legjobban, ha sikerülhetne teljes egészében depolitizálni, és újrakezdett eljárás keretében végére járni az őt ért fizikai bántalmazásnak, és az emberi méltósága ellen elkövetett támadásoknak.

És most térjünk vissza az ön asztalára, hiszen történészként szakterülete a kisebbségi kérdés Kelet-Közép-Európában a 19-20. században. Mi a magyarázata annak, hogy az uniós tagállam Szlovákia parlamentje törvényerőre emelte a Beneš-dekrétumokat, amely alapján Csehszlovákiában a magyarokat és a németeket megfosztották állampolgárságuktól, kitelepítették és kényszermunkára hurcolták őket a kollektív bűnösség elve alapján?

A Szlovák Nemzeti Tanács jelenlegi koalíciós többsége láthatóan szeretné néhány szimbolikus döntéssel, határozattal, törvénnyel korrigálni a két Dzurinda-kormány nyolc éve alatt kialakult toleránsabb nemzetiségpolitikai kontextust. Ennek politikai céljai között az MKP marginalizálása is ott szerepel. A jelenlegi kormány miniszterelnök-helyettese, a Szlovák Tudományos Akadémia egykori alelnöke, Dušan Čaplovič az 1990-es évek végén már önálló könyvet jelentetett meg arról, miként kellene "gátat emelni" az MKP szlovákiai politikai szerepvállalásának. Ráadásul sajnálatos módon a Beneš-dekrétumok ügyében a jelenlegi ellenzéki és kormánypártok között is konszenzus van abban a tekintetben, hogy ezt a történeti kérdést semmilyen formában sem szabad újra megnyitni, még a szlovákiai magyarok állampolgári egyenjogúságát kétségbevonó esetekben sem. Pedig történeti és jogi elemzéssel bizonyítható, hogy a Szlovákia területén maradt, oda visszatért és jelenleg is ott élő kárvallottakkal, illetve örököseikkel szemben a szlovák állam képes lenne viszonylag csekély kárpótlási kereteken belül egyszer s mindenkorra kitakarítani ezt a történelmi csontvázat, s ezzel lezárni a legsúlyosabb konfliktust. Ehelyett a kölcsönös történelmi sérelmek felsorolásába, a honfoglalásig visszanyúló gravaminális logikába bukik bele immár húsz éve minden jó szándékú kezdeményezés.

Elmondható-e, hogy 1946 után ismét egyfajta reszlovakizációs folyamat szenvedő alanya a felvidéki magyarság? A fent említett eseteken kívül ugyanis ezt látszanak bizonyítani a Selye János Egyetem, vagy a felvidéki magyar közoktatás elleni, illetve a magyar közösség egésze ellen irányuló politikai támadások, amelyek mögött elsősorban a kormányhoz tartozó nacionalista erő, a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt áll.

A jelenlegi kormány nemzetiségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettese többször is kiállt annak érdekében, hogy a Dzurinda-kormányok idején kialakult nemzetiségpolitikai status quo ne sérülhessen. A Szlovák Nemzeti Párt és a legerősebb kormánypárt, a SMER, illetve Mečiar pártjának héjái, valamint a nemzetiségi indulatok gerjesztésében folyamatosan jeleskedő Matica slovenská nevű szervezet eddigi kezdeményezései szerencsére kezelhetőnek látszanak. Az a fokozott nemzetközi figyelem, amely a kérdéskört övezi, remélhetően magát Fico miniszterelnököt is elkötelezetté teszi a nemzetiségpolitikai stabilitás ügye mellett. Ezzel együtt lokális, megyei szinten folyamatosakká váltak az ütközések, politikai, költségvetési, személyi konfliktusok, ami kétségkívül mindkét részről fokozott figyelmet és együttműködési készséget tesz szükségessé. A SMER felfüggesztése az Európai Szocialista Pártban, illetve a legutóbbi EP-vita a szlovákiai magyar kérdésről jól jelzi, hogy az Unión belül jól körülírható korlátai és következményei lehetnek a Slota által képviselt nacionalista politizálásnak.

Miként jellemezné ilyen körülmények között a felvidéki magyar közösség helyzetét, hangulatát? Készített-e erre vonatkozó kutatást az elmúlt időszakban az MTA Ön által irányított Kisebbségkutató Intézete?

Egy, Magyarországra, valamint a dél-szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági magyar közösségre kiterjedő reprezentatív szociológiai felmérés gyorsjelentése készül el a napokban, amelyet november 15-én mutatunk be intézetünkben. Ebből az látszik, hogy a dél-szlovákiai magyarok egyre nagyobb része tanul meg élni az Unió által kínált munkaerő-piaci, tanulási, kapcsolattartási lehetőségekkel, ugyanakkor egyre tisztábban látja, hogy az Unió önmagában semmit sem old meg, de a kisebbségek korábbi, majdnem teljes kiszolgáltatottsága helyett, ma egyre bővülő jogi, politikai eszközrendszer szolgálja a kisebbségek védelmét, jogaik bővítését.

Milyen megoldást lát a feszült szlovák-magyar viszony oldására, a kisebbségellenes szlovákiai hangulat tompítására? Milyen mozgástere van e téren a szlovák kormány kisebbségi tanácsa négyfős tanácsadó testületének, amelyben nemrég Ön is helyet kapott?

Čaplovič miniszterelnök-helyettes megtisztelő kérésére vállaltam el cseh, lengyel és ukrán kollégákkal együtt a szakértői felkérést a szlovák kormány nemzetiségi tanácsában. A tanácsban szavazati joggal a 13 szlovákiai kisebbség 13 képviselője vesz részt. Rajtuk kívül az egyes minisztériumok és a parlament megfelelő bizottságai vannak képviselve, ők, a szakértőkkel együtt, szavazati jog nélkül. A tanács új statútuma lehetőséget teremt arra, hogy a szakértők különböző kezdeményezéseket tegyenek, amelyek a kisebbségek helyzetének különböző területeiről, a hiányzó jogi szabályozás lehetőségeiről adhatnak konkrét és kritikus képet. A februárra tervezett első, tényleges munkaülésre szakmai javaslatot szeretnék kidolgozni, amelyek elsősorban a kisebbségi törvény hiányából adódó tisztázatlanságokra, a kisebbségek politikai országos, megyei és lokális képviseletére, valamint a kisebbségi oktatásügy, kultúra helyzetére irányul majd. Kevés az esélye, de nem lehet teljesen kizárni, hogy a Čaplovič miniszterelnök-helyettes vezette kormánytanácsban mód nyílik ebben a kormányzati ciklusban konkrét lépéseket tenni az átfogó kisebbségi törvény előkészítése irányában.