Novemberben országszerte rendezvények százai kapcsolódnak a magyar tudomány ünnepéhez. Az ünnep egyik célja, hogy ráirányítsa a figyelmet erre a sokaknak távolinak tűnő területre, a magyar tudományra és művelőire.

November 3. - az ünnep napja - két szempontból is nevezetes nap. 1825-ben Széchenyi István e napon ajánlotta fel birtokai egyéves jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására. Két évvel azelőtt, 1823-ban Bolyai János e napon írta apjához híres sorait: "A semmiből egy új s más világot teremtettem."

Borostyán

A tudomány egykor közel állt az emberek mindennapi életéhez. Egyenesen azonos volt a mindennapi tudással. Aztán különleges emberek olyan jelenségeket is megvizsgáltak, amelyekre a többség legfeljebb mint érdekes mutatványra lehetett kíváncsi.

Az a görög "tudós", akit először kezdett el izgatni, hogy a megkövesedett fenyőgyanta, a borostyán (görög nevén: elektron) szőrmével megdörzsölve magához vonzza a szalmaszáldarabkákat, biztosan nem gondolta, hogy két évezreddel később Faraday már azt válaszolhatja az angol pénzügyminiszternek a "Mire jó ez az elektromosság?" kérdésre, hogy "Uram, ezt egyszer ön még megadóztathatja". S igaza lett. Ma pedig senki sem kérdezi, hogy mire jó az elektromosság.

Hosszan sorolhatnánk a példákat, hogy az emberi kíváncsiság és a jó élet megteremtésének igénye hogyan vezetett nagy felismerésekhez. Az emberi kíváncsiság, az alkotóerő s a jó élet igénye a tudományt mára hatalmas magasságokba emelte.

Ma az emberiség jóléte s talán élete múlik a tudomány eredményességén és eredményeinek etikus felhasználásán. Ugyanakkor mára a tudomány a korábban szinte kedvtelésszerű egyéni erőfeszítést és kis anyagi ráfordítást igénylő "művészetből" a világ vezető hatalmai által óriási összegekkel finanszírozott, koordinált nemzetközi erőfeszítéssé, tudományos iparággá vált. Ezzel párhuzamosan a tudomány számos területe messze került a mindennapoktól.

Művelőinek szinte le kell fordítaniuk a köznyelvre szakterületük kifejezéseit, ha el akarják magyarázni, hogy valójában mivel is foglalkoznak.

A tudományos folyóiratokban megjelenő eredmények között ma kevés olyan van, amelyet a szakterület művelőin kívül mások is értenek. A helyzetet nyugodtan nevezhetjük paradoxnak. A közösség jelentős anyagi forrásokat bocsát a kutatók rendelkezésére, de nem érti, hogy az eredmények mit érnek. Ezt közvetlenül csak a tudomány művelőinek és intézményeinek hitele, közvetve az eredmények gyakorlati haszna szavatolja.

A tudomány hitele

A tudomány és művelőinek hitele - szerencsére - még ma is nagy. Egyrészt mert az európai kultúrának része a tudomány, és annak megbecsülése. Másrészt mert a tudomány évezredek óta működteti igen szigorú értékrendjét. Egy elméletet csak akkor fogad el igaznak, ha nincs egyetlen olyan kísérleti tapasztalat sem, amely ellentmondana neki. Nem számít, hogy hány jelenséget ír le helyesen, ha egyet nem, akkor azt korlátozottan érvényes elméletnek tekintjük. A tudomány eme szigorú gondolkodási rendjének erkölcsi vetülete is van. Erre pedig ma is nagy szükségünk van. A tudomány alkotóinak s a tudományos élet irányítóinak felelőssége, hogy a tudomány - szükségszerűen kapcsolatba kerülvén a politika és az üzleti világ más jellegű gondolati és erkölcsi rendjével - megőrizze a létéhez nélkülözhetetlen gondolati és erkölcsi szigorúságát.

Egy közösséget és így a nemzetet összetartó s annak jó életét megteremtő kötelékek egyike, ha nem a legfontosabbika a kultúra. A közös nyelv, a közösen vállalt múlt, jelen és jövendő. Ennek a vállalt - ma egyre inkább mondhatjuk, hogy választott - sorsközösségnek nagyon sok részlete van. Egyik kétségtelenül a tudomány, a maga elvont és intézményesült formájában egyaránt.

Jó élet és erőfeszítés

A magyar tudomány nemzeti közfeladatot teljesít. Egyrészt közvetlenül felhasználja és a köz számára hozzáférhetővé teszi a nemzeti tudományok (például a Kárpát-medence természetrajza, a néprajz, a nyelvtudomány, az irodalom, a történelem) területén elért tudományos felismeréseket, másrészt elismerten hozzájárul az emberiség tudásának gyarapításához, harmadrészt közvetíti az emberiség tudásának másutt létrejövő elemeit. A magyar nemzetnek a tudományával sincs szégyenkeznivalója a nemzetek között.

Múltunk és eredményeink hozzájárulnak nemzeti összetartozásunkhoz, és a jövő építésének alapjai. De a jövőt nekünk s a mai fiataloknak kell felépíteniük. Képesek és hajlandók vagyunk-e ennek a közös magyar jövőnek az építésére? Megfelelően neveljük-e a jövendő nemzedéket?

Tudományos kutatással csak olyan emberek tudnak igazán foglalkozni, akik hisznek munkájuknak a pillanatot, a mát, sőt a saját életüket túlélő jelentőségében. Hisznek abban, hogy közösségüknek, nemzetüknek szüksége van munkájukra, megbecsüli munkájukat, s beírja nevüket a nemzet s az emberiség emlékezetébe.

Az igazi tudományhoz, a természet, a gazdaság, a társadalom tudományos igényű megismeréséhez legalább két dologra biztosan szükség van: tehetségre és munkára. Tehetségek - gondolom - ma is olyan arányban születnek, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. A keményen dolgozni hajlandók aránya tekintetében már nem lehetünk ilyen biztosak.

A magyar tudomány legnagyobb mai kihívásának ezért azt tartom, hogy a tehetséges és keményen dolgozni hajlandó fiataloknak teret tudunk-e nyitni a tudományos pályán, itt, Magyarországon. Tisztes jólétet és biztonságot nyújt-e ma a tudományos kutatói, egyetemi oktatói pálya? Tiszták és kellően stabilak-e a tudományos "verseny" feltételei?

A világ fejlett és gazdag országaiban ma a tehetséges és keményen dolgozni hajlandó fiatal a legnagyobb érték! Az utolsó órában vagyunk, hogy a nemzetnek ezt az erőforrását el ne veszítsük. Ebben a kérdésben éppúgy, mint a demográfiai tendenciák megfordításában nem nyafogó maszatolásra, hanem határozott, radikális változtatásra van szükség.

Milyen mértékű ma a tudás tényleges tisztelete? Hogyan tekintenek a diákok tanítóikra és tanáraikra a közoktatásban? Ez ugyanis eldönti a tudomány megbecsültségét is. Hamis illúzió, hogy a tanárok és kutatók lehetnek egy társadalom leggazdagabb emberei. De tegyük már végre lehetővé, hogy tisztes jólétben élhessenek!

Bonyolult, ugyanakkor egyre inkább az élvezeteket, a külsőséget és felszínességet előtérbe helyező és honoráló világunkban a tudás és a megértés egyre keményebb versenyben áll egy egyszerű világképpel, amelynek jelszava: vedd meg! Körülöttünk szinte minden - sőt saját mindennapi vitáink és viselkedésünk is - azt sugallja, hogy mindent meg lehet venni. Az egészségtől a biztonságon át a boldogságig.

A tudomány művelőinek fontos közfeladatuk, hogy legyen bátorságunk azt mondani és úgy élni, hogy tanítványaink elhiggyék, ez nem így van. A tudomány nemzet iránti szolgálatának ma ez is feladata. Mert ez az egyszerű világkép nagyon veszélyes illúzió. Az egyén és a közösség - a nemzet - jó életét, anyagi és szellemi jólétét csak az alkotóerő, az alkotóképesség, az erős, edzett akarat, a csiszolt elmék teremthetik meg.

A világ összes ide áramló nagyszerű alkotása vagy éppen csillogó üveggyöngye csak addig áramlik, ameddig a tudásunkkal létrehozott értékekkel fizetni tudunk érte. Amíg meg tudjuk szervezni a tudás létrehozásának és továbbadásának intézményeit. Mert ha nem, akkor előbb legjobb, alkotóerővel megáldott fiaink és lányaink hagynak itt bennünket egy szebb és gazdagabb élet reményében vagy illúziójában. Utána eladhatjuk, ami kevés érték még a birtokunkban maradt, majd földünket és házunkat, de mi lesz velünk az után?

Az igényes nemzeti tudományos intézmények megőrzése s bennük a tehetséges fiataloknak vonzó pálya biztosítása nemzeti sorskérdés. Nem muzeális értékként, nem is önmagáért a tudományért, hanem értünk, önmagunkért, közösségünkért, a jövőnk érdekében kell megőrizni ezeket. Hogy legyen, aki kérlelhetetlenül képviseli az igazat az illúziókkal szemben: hogy a jó élet titka az erőfeszítés, az alkotó közre- és együttműködés. Mert ahogyan nincs örökmozgó, úgy nincs erőfeszítés nélküli jó élet sem.