STOP: A konvergencia-program miatt - bár még mindig magas - drasztikusan csökkent a költségvetés deficitje és az államháztartási hiány. Ugyanakkor ezt igen csak megsínylette a gazdaság, tekintettel a harmadik negyedévi alig 1,1 százalékos, s az azt megelőző két százalék körüli gazdasági növekedésre. Melyek azok a pontok, amik az elmúlt időszakban befolyásolták a gazdaság működését?

Parragh László: Folyamatosan felhívtuk a figyelmet arra, hogy felelőtlen gazdaságpolitikát folytatnak a kormányok, aminek egyetlen oka volt: mégpedig a hatalom megszerzése, megtartása, szavazatvásárlás. Megmondtuk előre, hogy nem lesz 2010-ben euró. A kormány azt mondta: lesz. Elmondtuk, hogy meg fog inogni a makrogazdasági egyensúly, azt mondták, hogy dübörög a gazdaság. Megmondtuk, hogy 2006-ban 10 százalék felett lesz az államháztartás hiánya, a kormány azt mondta, hogy hat százalék lesz. Elmondtuk, hogy mi leszünk a leggyengébben fejlődő gazdaság a régióban. Erre az volt a válasz, hogy ez nem igaz. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy csökken a feldolgozóipari beruházás. Mindezek mutatják, hogy számos alkalommal figyelmeztettük a kormányt a kedvezőtlen folyamatokra és tendenciákra. A politika és az egész társadalom számára bekövetkezett tavaly nyári kijózanodás ismét előre látható következményekkel és hatásokkal járt. Ugyanis elsősorban a bevételi oldalon akarták rendbe tenni a költségvetést. Ez az állítás sajnos még ma is igaz. Úgy ítélem meg, hogy három oka van annak, hogy most itt tartunk. Magyarországon nem fejeződött be a rendszerváltás, azaz a gazdaság körüli rendszereket nem, vagy csak részben alakították át. Ez igaz a nyugdíjrendszerre, a kutatás-fejlesztésre, az oktatásra, az egészségbiztosításra, az önkormányzati és kormányzati struktúrákra és ezek háttérintézményeire is. E területeken nem érvényesültek a hatékonyság és a termelékenység szabályai. Ezeket mind meg kellene reformálni, ám a változtatásokat szakmailag elő kellett volna készíteni. A másik fő hiba, hogy a magyar adórendszerhez érdemben utoljára a 90-es évek elején nyúltak hozzá. Azóta viszont ez társadalom- és szociálpolitikai célokat is szolgál, miközben közteherviselési funkciókat is próbál betölteni. Emiatt egy folyamatosan toldozgatott-foldozgatott rendszerről van szó, ami a mostani gazdasági környezetben már nem versenyképes. A szomszédos országok ebből a szempontból már mind megelőztek minket.

- Az adórendszer hiátusai talán azonban még sem okoznának akkora bajt, ha - mint az ellenzék sokszor citálja - nincs a kétszer száznapos program.

- Az e körbe tartozó intézkedéseket én az "eredendő bűnök" halmazának nevezem. Ezeket az intézkedéseket társadalmilag meg lehet érteni, és el is lehet fogadni, ám olyan terheket róttak a költségvetésre, amit a büdzsé nem tudott elviselni. Ezek egyenként 200-300 milliárdos tételek, és nagyon sok ilyen van. E körbe tartoznak a lakástakarékossági rendszer, a minimálbér adómentessé tétele, az ötven százalékos közalkalmazotti béremelés, a választásokat megelőző ÁFA-csökkentés, az infrastrukturális fejlesztések egy része, aminek nem volt meg a fedezete, sőt még az elszámolási technikája sem. De ide sorolom a 13. havi nyugdíjat, a korábbi jegybankvezetés és a kormány közötti vitát. Mindezek százmilliárdos extra kiadással jártak, s járnak a mai napig. A gazdaság jelenlegi állapotának oka ezek mellett az is, hogy a költségvetési intézmények általánosságban túlköltekeznek. Elvitathatatlan, hogy a Gyurcsány-kormány ez utóbbi területen komoly eredményeket ért el. Ez a három nagy halmaz, ami idáig vezetett és ezeket kellene rendbe tenni, kiigazítani. Ha ugyanis a problémák gyökerét nem kezelem, akkor magát a problémát sem tudom megoldani. A kormány ezzel szemben egy régi és klasszikus közgazdasági technikát alkalmazott: megemelte a bevételeket, az adóterhelést és felpörgette az inflációt. Ahelyett, hogy bevallotta volna a kormány, hogy nincs a 13. havi nyugdíjra fedezet, azt tovább fizette, annak ellenére, hogy reálértéken már régen elinflálta. A másik oldalon viszont a pénzromlás ütemének növelése negatív hatásokkal is járt, hiszen visszaszorította a beruházásokat, a fogyasztást, ennek eredményeként pedig lelassult a gazdaság.

- Ugyanakkor azt ígérte Veres János, hogy az első időben 30-70 százalék lesz a bevételnövelés és a kiadáscsökkentés aránya a konvergencia-programban, s a későbbiekben sem haladja ez a mutató meg az 50-50 százalékot.

- Csakhogy ez az állítás nem teljesült. Sőt, ha a 2008-as költségvetést nézzük, akkor azt látjuk, hogy az állam újra nagyon nagyvonalúan bánik a saját költségeivel. A megszorítások eredményeként a bevételi oldal pozitívabb lett a tervezettnél, sőt jövőre is pozitívabb lesz, mint ahogy azt a konvergencia-program előírja. A tervek szerint jövőre 0,3 százalékkal csökkennie kellene az összes adóterhelésnek, ezáltal a bevételeknek is ennyivel kellene apadnia. Ezzel szemben viszont 0,42 százalékkal nő az adóterhelések mértéke. Vagyis közel egy százalékkal több adóbevétellel számol a kabinet jövőre, mint amennyit előirányoz a konvergencia-program. Ez a döntéshozó szempontjából végtelenül kényelmes helyzet, azonban nagyon károsan hat a gazdasági növekedésre: jövedelmeket centralizál, és még kevesebb juthat fejlesztésre, beruházásra, fogyasztásra.

- Az SZDSZ azért tett egy kísérletet arra, hogy legalább az SZJA-sávok átrendezésével csökkenjen az adóterhelés. Bár az is igaz, hogy ezt simán visszaverte az MSZP. Tényleg, egy adócsökkentés mennyi idő alatt fordulhat termőre? Mennyi idő után látszódik a fehérítő hatása?

- A gazdaság számára nem a kísérletek, hanem az eredmények a fontosak. Ez a koalíció hat éve van kormányon. Az eredményei minősítik. Az adórendszer átalakítása igen összetett dolog. Amennyiben a kiadási oldalt nem tudjuk átalakítani, akkor borzasztó veszélyes hozzányúlni a rendszerhez. Ez a legfontosabb: a kiadási oldal átalakítása, most azonban reformbarkácsolás zajlik, s előkészítetlenül nyúl hozzá a kabinet a struktúrákhoz. Ezzel együtt azt gondoljuk, hogy az adórendszeren belül lehetne olyan intézkedéseket meghozni, melyek az élőmunka terhelését csökkentenék, és inkább a fogyasztási típusú adókra helyeznék a hangsúlyt. De még ezt is borzasztó nehéz lenne meglépni, mert összességében magas az adóterhelés. Önmagában már a fogyasztási típusú adókon sem lehetne egykönnyen emelni, mert már ezek is a legmagasabbak között vannak. Egy egészségesebb rendszer kialakításához mégis csak ez lenne az út. Egy adóreform ráadásul mindig országmarketing is. Akár a cseheket, akár a románokat, vagy a szlovákokat, akkor azt látjuk, hogy minden intézkedés, amit adóügyben csináltak, azok egy része marketing. Valójában egyik országban sincsen flat tax, de mégis ezt állítják. A Financial Times erről ír, mert eladja az ország. Ha csökkennének a központi kiadások, és egy ideális helyzet állna elő, akkor olyan adórendszerre lenne szükség, mely kellően látványos, és felkelti a világ a figyelmét, amiben az élőmunka terhelése csökken, ami elősegíti a foglalkoztatást. Nem mellékesen egy olyanra, amiből ki lehetne szorítani a szociálpolitikai feladatokat. Ismertek például a munkanélküli segélynek azok az anomáliái, amikor egyes társadalmi csoportoknak az az érdeke, hogy minél több gyermekük szülessen, és ne dolgozzanak, mert ezen keresztül tudnak jövedelemhez jutni.

- Kupa Mihály is azt vallja, hogy tiszta adórendszerre lenne szükség, mégis: évek óta nem történik semmi.

- Nem hát, mert ehhez politikai döntés kell. Mi nem tehetünk mást, mint szakmai szempontok alapján elmondjuk, hogy mit kellene csinálnia a kormánynak, de nem vagyunk a végrehajtói hatalom birtokában. Miénk csak a morgás joga, a ius murmurandi.

- Ha jól értem Önt, a kormányt inkább az eredménytelensége, semmint eredményessége minősíti.

- Fordíthatjuk így is, amit mondtam. A mi fő problémánk mégis az, hogy elemezhetjük a múltat, vizsgálhatjuk azt, hogy miként jutottunk idáig. Ennek azonban csak egy jelentősége, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat, illetve, hogy küszöböljük azokat. Csak ennyiben érdemes visszatekinteni. Ilyen szempontból mi a politikával akár nagyon könnyen közös nevezőre tudnánk kerülni. Nem akarjuk mi firtatni, hogy ennek milyen politikai, és választási okai voltak annak, hogy ide jutottunk. Ugyanakkor a múlt közgazdasági összefüggéseit muszáj elemezni. Ha rossz a diagnózis, akkor szükségképpen a terápia is rossz lesz. Ha abban nem tudunk megegyezni, hogy miért jutottunk idáig, akkor a helyzet kezelésében sem tudunk megállapodni. Szeretném egy alapösszefüggésre felhívni a figyelmet, amiről mostanában sokat szóltam, és félek, hogy az élet ismét engem igazol majd. Ha visszatekintünk a Bokros-csomag idejére, amikor sok tekintetben hasonló gazdasági helyzetben volt az ország, hasonló erőforrásaink voltak, és az eszközrendszereinket össze lehet hasonlítani. Akkor is világgazdasági konjunktúra volt, most is van. Abban az időben is megszorításokkal operált a kormány, most is. Akkor is kifogytak a növekedés korábbi motorjai, mostanra is kifogytak. Van azonban néhány nagy különbség. A kilencvenes évek közepén önálló gazdasági mozgástere volt az országnak. Ennek köszönhettük a hirtelen és nagymértékű forintleértékelést, majd az ezt követő havi csúszó forintleértékelés rendszerét. Ekkor vezették be a vámpótlékot. Ezekkel az intézkedésekkel valamekkora mértékben meg tudtuk védeni a piacainkat. Ma már nincs meg ez a mozgástér. Ma a konvergencia-program szabályozza az életünket, sőt, mióta uniós tagok lettünk, a Római szerződés miatt egyáltalán nem élhetnénk ilyen eszközökkel. 1995-ben ráadásul mintegy 800 ezres munkanélküli réteg volt az ipari körzetekben, ami jelentős vonzerő volt a külföldi működő tőkének. Akkor települt be az Audi, a Nokia, a Suzuki, s még hosszan lehetne sorolni. Ma viszont arról beszélünk, hogy nincs elég szakképzett munkaerő. A munkanélküliség pedig jobbára térségi, és képzettségi probléma lett.

- Ez azt jelenti, hogy kilencvenes években még jól sáfárkodtunk a lehetőségeinkkel?

- Ha visszanézünk, akkor mi voltunk a "bezzegország". Az egész világ arról beszélt, hogy Magyarország a jövő országa, és hozzánk kell jönni. Ma már Szlovákiáról és Romániáról mondanak hasonlókat. Annak idején ráadásul az országnak volt privatizációs tartaléka, mára viszont eléggé megkopott a családi ezüst. A kilencvenes években még a lakossági és a vállalati hitelezés is húzóerőt gyakorolt a gazdaságra. Ma már ez sincs. Egy jelentős különbség azonban van. Akkor nem számíthatott az ország uniós pénzekre, most viszont igen. Ezért nagy kérdés, hogy ezeket a forrásokat mire használjuk fel.

- Több helyről éri az a kritika a Gyurcsány-kormányt, hogy betonba önti az uniós pénzeket, amiket aztán hosszú távon üzemeltetni kell, s az is pénzbe kerül. Sokak szerint inkább a humánerőforrás megerősítésére kellene felhasználni a transzfereket. Hogy lehetne hatékonyabban és jobban elkölteni a forrásokat?

- Nagyon egyszerű: meg kellene nézni, hogy mások hogyan csinálták. Ugyanis abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy csatlakozásunk előtt már több bővítési folyamat lezajlott, s ezeknek az országoknak a példáját át lehetne tekinteni. Kétféle utat jártak be ezek az országok. A sikeresek prioritásokat határoztak meg, azokat hozzáillesztették az adott ország meglévő erőforrásaihoz, az addicionális előnyeihez. Ezáltal az uniós pénzeknek köszönhetően egy dinamikus gazdasági növekedést tudtak elérni, oly módon, hogy ezeket a prioritásokat és gazdaságpolitikát tartósan fenntartották. Akár úgy, hogy nagykoalíciót hoztak létre, mint Ausztriában. Akár úgy, hogy 16 évig nem volt kormányváltás, mint Spanyolországban. Vagy úgy, mint Írországban, ahol társadalmi-gazdasági megállapodást kötöttek az elérendő célok érdekében. Mindegy is. A lényeg az, hogy hosszú távra, konszenzus mentén, saját meglévő előnyeiket kihasználva határozzák meg a prioritásokat. A spanyolok beléptek az EU-ba, elhatározták, hogy Európa turisztikai központjává akarnak válni. Ehhez ingatlanfejlesztések és infrastrukturális beruházások kellenek. Még emlékszem arra, hogy Olaszországból kellett importálnom a csempét, mert Spanyolországban nem volt. Amikor azonban szállodákat kezdtek építeni, a spanyolok úgy döntöttek, hogy nem fognak máshonnan importálni csempét, hanem ezt az iparágat is megteremtik. Mostanra a legnagyobb ingatlanfejlesztéseket már Budapesten is spanyol cégek végzik, mert a kitűzött cél elérése közben kinőtt egy tőkéscsoport. Az írek a szolgáltatásra koncentráltak. A finnek a telekommunikációs ipar fejlesztésére fordítottak kiemelt figyelmet. Minden ország megtalálta a maga kitörési pontját, s ez által tartós növekedést tudtak produkálni. Ezzel szemben a portugálok és görögök az uniós pénzeket építőipari beruházásokba tették: körgyűrűket, autópályákat, gyorsforgalmi utakat, gyorsvasutat és minden egyebet építettek. Ők aztán tényleg betonba tették a forrásokat. Ennek az lett a vége, hogy a GDP megemelkedett az építkezések időtartamára, de utána a gazdaság visszatért a korábbi pályájára, azaz nem tudták a beruházások a gazdaságot dinamizálni. A portugál kamara elnöke mostanában már arra panaszkodik, hogy az általuk megépített autópályákon a spanyol áru dől az országba, a hazai cégek pedig képtelenek ellenállni ennek a gazdasági nyomásnak. Nem csoda, hogy félévente vannak általános és közalkalmazotti sztrájkok, hogy 1-1,2 százalékos a GDP bővülésének az üteme.

- Jól látom, hogy a kabinet a Nemzeti Fejlesztési Tervben nem tudott igazán egy fontos prioritást megjelölni? Hogy egymással csak kismértékben összefüggő területekre koncentrál? Turizmust fejlesztene, bio- és technopoliszokat hozna létre, s nem utolsó sorban infrastrukturális beruházásokra költ, ami hosszú távon inkább viszi a pénzt?

- Ezt ma már mindenki meg tudja ítélni, hogy mire költünk. Én azt látom, hogy a fő gond a duális politika, az, hogy az önkormányzatok zöme jobboldali, míg az ország baloldali vezetésű. A döntésekben hol az egyik, hol a másik ereje érvényesül, nincsenek kompromisszumok, nincs közmegegyezés. Ezért aztán a döntési mechanizmusok rendkívül centralizáltak, s szemben a kormány állításával, az uniós pénzek elköltése egyáltalán nem társadalmasított folyamat, az politikai érdekek mentén zajlik. A megaprojektek kapcsán pedig még határozottabban érvényesülnek ezek a politikai szempontok. Hogy ezeknek milyen húzóhatása lesz, s mennyire fog egy-egy térséget megmozdítani? Szerintem a reméltnél lényegesen kevésbé. Véleményem szerint sokkal inkább a versenyképesség fejlesztésére és tartós munkahelyteremtésre kellene fordítani az uniós forrásokat.

- Azt említette, hogy az addicionális értékekre kellene alapozni a prioritásokat. Állítólag nálunk jó a felsőoktatás színvonala, tradicionálisan jó volt a szakemberképzés. Én nem látom, hogy ezek mentén a versenyképességet próbálnánk javítani.

- Azt gondolom, hogy nem lenne szabad megint csodákat várni, mert azok a prioritások, amiket ma tudunk kitalálni, és az újdonság erejével hatnak, azok nem léteznek. A prioritások vagy megvannak az ország történelmében, földrajzi helyzetében, és van előzményük, amiket erősíteni lehet, vagy nincsenek. Én végtelenül szkeptikus vagyok például abban, hogy a kutatás-fejlesztés az ország kitörési pontja lehet. De ugyanígy nem látom, hogy a biotechnológia meglódíthatja az ország gazdaságát. Az persze nem kétséges, hogy néhány cég sikeres lesz benne. Aki azonban azt állítja, hogy egy egész országot meg lehet mozgatni a biotechnológia segítségével, az nem ismeri a magyar gazdaságot.

- És mivel lehetne? Mi lenne ez a kitörési pont, ami segítségével tartós, és fenntartható növekedési pályára lehetne állítani az országot?

- Ehhez néhány szót feltétlenül szólni kell a gazdaság szerkezetéről is, mert e nélkül nem tudjuk megítélni, hogy hol, és milyen mozgástere van az országnak. A magyar gazdaságban az első 25 cég adja az export 40 százalékát. Az első negyven pedig a felét. Az összes magyar exportnak a 80 százaléka pedig többségi külföldi tulajdonban lévő cégek által előállított termék. Önmagában az Audi adja az export 10 százalékát. Ebben az értelemben hazánkban kettős gazdaság van. Százas nagyságrendben található meg benne olyan multinacionális cég, ami a nemzetközi piacokra termel. Ezek azok, amik Távol-Keletről hozzák be az alkatrészeket, beépítik, majd külföldön értékesítik. Erről a szegmensről beszél a kabinet, amikor azt mondja, hogy dübörög a gazdaság, hogy emelkedik az ipari termelés. Ezzel szemben a magyar beszállítói arány ezekben a cégekben nagyon szerény: a Nokia esetében például 7 százalék. De a Suzuki esetében is csak 14 százalék, holott ennek a cégnek vannak legnagyobb arányban magyar beszállítói. Ezek a cégek majdnem idegenként vannak jelen ezen a piacon. Ugyan már nem veszik őket körbe szögesdróttal, mint egykor a vámszabadterületeket, mint az uniós csatlakozás előtt, de még mindig nem épültek be szervesen a magyar gazdaságba. Ha a gazdaságot meg akarjuk lódítani, és ezekkel a multikkal nem számolunk - hiszen ők a mi gazdaságpolitikánkhoz képest természetszerűleg azt teszik, amit közvetlen gazdasági érdekük diktál, akkor nekünk a hazai cégeket kellene valamilyen módon megmozgatni. Ebből a szempontból előnyt jelenthet az ország földrajzi elhelyezkedéséből fakadó logisztikai képesség. E területen jó néhány pozitívum látható az országban, elég, például a BILK, vagy jónéhány Budapest-környéki beruházásra gondolnunk. Nekünk a transzport és a logisztika lehetne az egyik kitörési pont. Már csak azért is, mert a világban az áruk forgalmazása, szállítmányozása exponenciálisan nő. A másik nagy fejlesztési lehetőség a rekreáció, a gyógyvíz-turizmusra építve. Ehhez azonban az egyéb erőforrásokat is hozzá kell igazítanunk. Ha ezt a két prioritást példaként elfogadjuk, akkor ehhez kell majd hozzárendelni a képzést, a fejlesztéseket, a beruházásokat; olyan szabályozó rendszereket kell kialakítani, ami ezeket a területeket mozdítja meg.

- Azt említette, hogy a beszállítói hálózat alulfejlett. Ennek ellenére nem látszik, hogy a kabinet megerősítené ezt a szektort.

- Ha azt a célt tűzné a kormányzat a zászlajára, hogy megerősíti a beszállítói láncot, akkor ennek is megtalálnánk a nemzetközi mintáit. Ma kétféle módon lehet működő tőkét vonzani az adott országba. Olcsó a munkaerő, infrastruktúrát épít, meghatározott időre adókedvezményt ad, illetve direkt állami támogatással járul hozzá az adott ország a beruházásokhoz. Ezzel a négy eszközzel direkt módon vonzhat tőkét egy-egy állam. Van azonban egy másik út is, mégpedig az, hogy optimális közgazdasági környezetet teremtünk a befektetők számára. Ez utóbbi estben a beruházó tudomásul veszi, hogy drága a munkaerő, viszont képzett. A jó gazdasági környezethez az is hozzátartozik, hogy fejlett a szociális háló és a nyugdíjrendszer, optimális a kutatás-fejlesztés rendszere, kiszámítható az adórendszer, kicsi a bürokrácia, alacsony a korrupciós index. Ez utóbbi esetben még több működő tőke áramlik be az országba. Jó példa Ausztria. Ott lényegesen több az egy főre eső működő tőke, mint hazánkban. Nem azért, mert az osztrák munkaerő olcsó. Hasonló a helyzet Finnországban. Magyarországnak el kellene döntenie, hogy melyik utat járja. Szerintem egyébként rossz utat választottunk. Pedig lenne a választási lehetőség. A Hankooknak például 18 milliárd forintnyi támogatást nyújtott a kormány. Holott azt is megtehette volna például, hogy csak 10 milliárd forintot ad - mert különben nem jött volna ide - és a fennmaradó összegből 50 céget épített volna fel megteremtve azok beszállítói kapacitásait. Szerintem ez az igazi tőkevonzás. Ez az a metodika, amivel a nemzetközi cégeket integrálni lehetne a magyar gazdaságba.

- Ezzel szemben a kiemelkedően magas állami támogatás fejében se mindig működnek a honi jogszabályoknak megfelelően a cégek.

- Amiről én beszélek, az egy gazdaságfilozófiai váltás.

- Van rá törekvés?

- Nincs. Azt látom, hogy a politika nagymértékben van lefoglalva a napi problémáival. Végtelenül sajnálom a politikusokat. Végtelenül sajnálom, hogy tehetséges emberek olyan dolgokkal kell, hogy foglalkozzanak, amit a napi sodródás befolyásol. Egyébként azt a kérdést is fel kell tenni, hogy egy olyan országnak, amelyik közelíteni akar a fejlett Európához, annak az államnak, amelyiknek nincsenek jól szabályozva a gazdasági folyamatai, mert gyenge az állam; annak vajon az a liberális gazdaságpolitika, amit folytat hasznos lehet-e? A liberalizmus abban az esetben rendkívül hasznos politika, ha nagyon erős a piac szabályozottsága. Akkor működőképes, ha a szabályokat mindenki betartja, s erre az állam is ügyel.