A magyar valóban nem az a fölszisszenős fajta, ha fölszisszenésen az aktív cselekvést értjük. Ez sem genetikai meghatározottság, az utóbbi évtizedekben váltunk ilyenné. Még az Antall-kormány időszakáról szóló egyik tanulmánykötetben olvastam azt a talán enyhén ironikus megállapítást, hogy Európában csak Vatikánt előzzük meg a sztrájkok számát tekintve. Ami arra is utalhat, hogy a saját mulasztásainak, a hatalmon maradásának irtózatos árát a társadalmon behajtó második Gyurcsány-kormány elleni civil-érdekvédelmi fellépés eddig nem csupán a szakszervezeti mozgalom utódpárti kötődései miatt volt erőtlen.
Az elmúlt negyed században többször sújtották a hatalom birtokosai jövedelemelvonással a magyar lakosságot az úgynevezett reformközgazdászok élénk helyeslésétől ("nincs alternatíva") kísérve. Tömegesen szűntek meg a munkahelyek, szinte folyamatos a pénzkivonás a humánreprodukciót szolgáló alrendszerekből, s a fenyegető pénzügyi válságokat mindig mérlegelés nélkül a primitív neoliberális recept alkalmazásával, megszorításokkal előzték meg rövid és termelték újra hosszú távon, de e csapásokat angyali nyugalommal fogadta a társadalom.
A taxisblokád a maga furcsaságaival a szabályt erősítő kivétel, a Bokros-csomag miatt pedig szinte csak a hallgatók protestáltak hangosan. A harmatgyenge érdekérvényesítés, a szolidaritás és az erős civil társadalom hiánya, jól tudjuk, a Kádár-kor öröksége. De a véleménydeformáló médiaértelmiség máig ezt a hagyományt ápolja, elég az őszödi beszéd kiszivárgását követő felháborodás kezelésére emlékezni. Felnagyították és összemosták a törvénytisztelő megmozdulásokkal az erőszakos jelenségeket, feledve, hogy a soros G8-csúcson rendre megtapasztalt ostromállapot vagy a Koppenhágát és más európai nagyvárosok utcáit időnként elöntő agresszió láttán sehol sem temetik a demokráciát. Máskor bagatellizálták a békés tömegdemonstrációkat, annak résztvevőit az ország teljes lakosságához mérve. Mintha az, hogy a közelmúlt antifasiszta akciói általában néhány tucat érdeklődőt vonzottak, azt jelentené, hogy a többiek mind nácik. Nem járnak jobban az érdekvédők sem.
Nálunk már a kétórás figyelmeztető vasutassztrájk is maga az Armageddon, miközben Németországban vagy Franciaországban a vasút, a metró többnapos leállását a demokrácia kellemetlen, de természetes velejárójának tekintik. Sokak, köztük baloldali társadalomtudósok szerint a Brüsszel által szigorúan felügyelt konvergenciaprogrammal a kormány a multinacionális tőke, a befektetők kísérleti terepévé tette hazánkat: mekkora az a jövedelemelvonás, amit még elviselünk? Annyi biztos, ha a közalkalmazottak szakszervezeti szövetsége élére a kormánypárthoz lojális jelöltet választják meg, az felhívás keringőre: a jövő évi költségvetés egyik nagy vesztese ismét e réteg lesz.
Mások azt suttogják, hogy az élénkülő szakszervezeti aktivitás nem független az MSZP élesedő belharcaitól. Meglehet, de a következő napok tétjén ez mit sem változtat. Ha a szolidaritás napján tetőző, többek között a vasúti szárnyvonalak bezárása, az egészségbiztosítás privatizációja, a korkedvezményes nyugdíjazás feltételeinek megváltoztatása elleni civil és szakszervezeti fellépéssorozat hatásos lesz, az csökkenti a társadalom kiszolgáltatottságát, mert az erővel végre erőt szegez szembe. Gondoljátok meg, proletárok!