A sztrájk a munkásmozgalom egyik legrégebben használt eszköze. Célja az, hogy a munkavállalók és a munkaadók vitájában az előbbiek szavának súlyt adjon. A szolidaritás elve pedig úgy kapcsolódik ehhez a fontos érdekvédelmi - tehát nem közvetlen politikai - fegyverhez, hogy mivel a társadalom jelentős része maga is munkavállaló, lehetősége van kifejezni együttérzését a sztrájk kockázatát is vállaló társaival.

A szerdai esemény annyival több, mint egy egyszerű figyelmeztető munkabeszüntetés, hogy a sztrájk meghirdetőihez sok civil- és érdekvédelmi szervezet is kapcsolódott, vagyis elvileg a társadalom széles rétegei kívánták kifejezni együttérzésüket. Másfelől az esti gyűlés gondolata azt is világossá tette, hogy a szervezők politikai nyomást is kívántak gyakorolni, nem pusztán munkahelyi konfliktusként értelmezték vitájukat.

Nyilvánvaló, hogy amikor állami vállalat ellen szerveznek sztrájkot, a munkaadóval szemben fellépők az aktuális politikai hatalom kritikáját is megfogalmazzák. Nem véletlen, hogy a kormánypártok kommunikációja arra irányult, hogy megpróbálják az ellenzék szokásos, unalomig ismert támadásainak sorába helyezni a megmozdulást. Ezzel viszont közvetve kétségbe vonták a meghirdető szervezetek legitimitását, autonómiáját, s a sztrájkolókat politikailag kívánták megbélyegezni.

Holott a meghirdetett cél - tiltakozás az egészségügy és a nyugdíjrendszer átalakítása, valamint a vasúti szárnyvonalak bezárása miatt - túlmutat a parlamenti politikai erők sárdagasztásán. És persze túlmutat egy egyszerű munkahelyi konfliktuson is. A szerdai demonstráció, legszélesebb jelentése szerint, a kormány és a társadalom szembenállását jelzi, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a kormánypártoknak nem sikerült szót érteni a választópolgárok szélesebb tömegeivel.

Egy ilyen típusú általános kritikának persze csak akkor van esélye arra, hogy meghallgatásra találjon, ha csakugyan világos üzenetet tud közvetíteni. Ehhez pedig a résztvevők nagy száma elengedhetetlen követelmény. Nem lehet úgy társadalmi léptékű elégedetlenségről beszélni, hogy közben az elégedetlenek távol maradnak a megmozdulástól. Ennyiben igen nagy kockázatot vállaltak magukra a szervezők. Hisz ha nem sikerül jelentős tömegeket maguk mellé állítani, akkor az érdektelenség ellenkező előjelű eredményt is hozhat. Vagyis bebizonyosodhat: a társadalom nincs olyan állapotban, hogy álláspontját artikulálni tudja.

A magyar társadalom nehéz örökséget cipel a vállán: a kádárizmus arra tanította meg az embereket, hogy ki-ki csak magára számíthat, hogy a boldogulásnak igazából csak egyéni stratégiái lehetségesek, hogy a közösségi értékek idejétmúlt eszmények, és a társadalom valójában mindenki harca mindenki ellen. A rendszerváltás ezt az örökséget nem cáfolta: aki jól helyezkedett, ott is nyert, a "lúzerek" pedig veszítettek. Ezért a rendszerváltás óta sem sikerült olyan intézményesült formákat találni, amelyek lehetőséget adtak volna a társadalom közös fellépésére. Pedig a szolidaritás, az egymás érdekeiért vagy a közjóért való kiállás olyan erény, amely nélkül nem maradhat ép a társas együttélés semmilyen formája. A szolidaritás nem baloldali vagy jobboldali politikai elv. Hisz bármelyikünk bármikor kerülhet olyan helyzetbe, amikor fontossá válik számunkra a közösségvállalás kinyilvánítása. A szolidaritásra ezért éppoly joggal hivatkoznak baloldali politikai és társadalmi erők - például a munkásmozgalom hagyományaira támaszkodva -, mint jobboldali tömörülések vagy épp az egyházak. A katolikus egyház társadalmi tanításának például kulcskategóriája ez az elv, melyben egyén és közösség viszonyának rendezett formáját ismeri fel.

Szolidaritás híján a közösség képtelen nemcsak önmaga védelmére, hanem értékei és érdekei artikulációjára is. A közösségi kohézió e megnyilvánulásának ordító hiánya végső soron a demokrácia működését lehetetleníti el: hisz arra utal, hogy nem létezik olyan végső közös alap, amelyen a mindennapi konfliktusok rendezése érdekében megvethetnénk lábunkat. Az ilyen társadalom szükségszerűen szétforgácsolódik, elherdálja javait, és kiszolgáltatja tagjait az uralmon lévők hatalmi ambícióinak.