A tervezet célja, lényege: a jövőben az államháztartás úgynevezett elsődleges egyenlege ne mutathasson hiányt, az államadósság reálértéke mérséklődjön, a költségvetés tervezése a valós gazdasági folyamatokon és megalapozott előrejelzéseken nyugodjon, a jogszabályok előkészítésekor mérjék fel a várható költségvetési hatásokat, s mindezeket a követelményeket egy új intézmény érvényesíttesse.

A nulla tolerancia elve

A javaslat tetszik a Magyar Nemzeti Bank elnökének, az ügyben megszólaló elemzők és szakértők egy részének. Amint a miniszterelnök bizonyos büszkeséggel említette egy minapi szakmai konferencián: a Financial Times Európa legszigorúbb ilyen jellegű költségvetés-korlátozó mechanizmusaként említette a magyar javaslatot. Hogy mennyire tetszik majd a parlamenti képviselők zömének, azt meglátjuk; kétharmados többséget igénylő ügyről lévén szó, ez kulcskérdés. Előbb egy kitérőt arról, hogy jó-e "leg"-nek lenni Európában. 1995-ben a londoni székhelyű EBRD-ben dolgozva jelen voltam az akkori privatizációs miniszter látogatásán, ő egyebek mellett a közművek akkor folyó eladásáról tájékoztatta a fejlesztési bank vezetőit. Egyikük megjegyezte: a víz- és elektromos közmű-monopóliumok privatizációs értékesítése bátor tett, az első a maga nemében. A tolmács szavaira a magyar miniszter meglepődve felnézett; talán azt akarta megtudni, hogy valóban elismerést vagy inkább intést hordoznak a szavak. A nemzetközi partnerek azonban ritkán gondolkodnak a mi fejünkkel, és nem tartják kötelességüknek, hogy a kockázatokat helyettünk kalkulálják. Ezekkel a bizonyos közműeladásokkal azóta sok baj van, az akkor létrejövő magánmonopóliumok is okozzák a mai igen drága áram- és víztarifákat, a szerződések ellentétesek az uniós normákkal. Nem ok nélkül állt addig példa nélkül a Horn-kormány privatizációs megoldása.
Szóval, ha hinni lehet a Financial Timesnak, és miért ne hinnénk neki, nálunk készül Európa legszigorúbb költségvetési korlátozó szabályrendszere. Támogatóinak a várakozása szerint a szabályrend és az új hatóság majd gátat vet a "költségvetési alkoholizmusnak". Mégpedig a nulla tolerancia elvéhez hasonlóan.

Mozgástér nélkül

Hát igen, vannak országok, ahol egy pohár bor vagy egy pint sör elfogyasztható autóvezetés előtt, és találhatók más helyek - ilyenek többségükben a volt szocialista országok -, ahol a nulla alkoholszint a törvény. Legfeljebb nem tartják be.
Az elfogadott okoskodás szerint azért nem vehetjük át a nyugat-európai ésszerű szabályozást, mert a magyar úgymond nem ismer mértéket: ha egy pohár bor szabad lenne, akkor nem állna meg a megszokott másfél liter előtt. Mit mondjunk erre? Van, aki tudja, hol a határ, és valóban vannak sokan, akik nem képesek magukat korlátozni. Igaz, az utóbbiak jó részét a nulla szabály sem tartja vissza az ön- és közveszélyes viselkedéstől.

No de vissza a költségvetési hiány ügyére. Amit most javasol a kormányoldal a jövőre nézve, az olyasmi, mint az alkoholtilalom: merev szabályrendszer, és a tetejében a következő kormány életét megnehezítő új hatóság. Miért támogatná a javaslatot, ha jó esélyt lát arra, hogy 2010-ben átvegye a kormányrudat? Addig ugyanis az Európai Uniónak átadott konvergenciaprogram értelmében mindenképpen mérsékelni kell az éves deficit mértékét; elvi mozgástér csak a rákövetkező években nyílna meg az akkori kormány előtt. De mi se gondolkozzunk más fejével. Csak azt a kérdést tegyük fel: kell-e az országnak Európa legszigorúbb fiskális szabályrendszere?

Nemzeti projekt kellene

Ha abból indulunk ki, hogy nálunk van az idén (és jövőre is) az EU legnagyobb költségvetési hiánya, és a volt szocialista országok között a legnagyobb arányú államadósság, akkor a drákói törvények mellett sok érv szól. Csak felötlik a kérdés: miért folytatott a kormánykoalíció 2002 nyarától egészen az EU által engedélyezett utolsó pillanatig károkozó gazdaságpolitikát? És miért kell törvénybe iktatni az olyan kézenfekvő igazságot, miszerint jól tervezni csak a valós helyzet alapján lehet? Azért, mert ugyanők megcsúfolták az elemi állampénzügyi rációt?! És miért kell egy új intézmény, amely ha nagy hatalmú, akkor a felelős parlamenttől vesz el hatáskört; ha pedig nem az, akkor csak egy újabb hivatal, néhány további százmillió forintos kiadással.

Olyan ez, mint az alkoholista fogadkozása: többé egy kortyot sem iszom. Vitathatjuk egy darabig, mi a jobb metódus: az ilyen szent esküvés (amelyet persze nem tart be a gyenge jellem), vagy inkább az, hogy próbáljon meg kevesebbet és ritkábban inni. "Soha többé (elsődleges) deficitet", avagy: "ésszel lefaragni a fölös kiadásokat, mint másoknál is Európában".
A legjobb lenne azonban józan vezetőket találni. És még ennél is fontosabb lenne, ha a magyar társadalom átlátna a megvásárlására irányuló durva szándékon, és ezzel értelmét vesztené a jövőt betáblázó állami költekezés. Ha lenne egynéhány nemzeti projekt, mint a szlovéneknél az euróra való áttérés, amely minden külön fiskális szabály nélkül rendben tartotta a költségvetést. Csak teljesíteniük kellett a közös európai valuta átvételének referenciaértékeit: ilyen egyszerű ez.