A jelenlegi sok nyomorúság és panaszáradat közepette üdítő élmény visszagondolni az ezredforduló körüli kormányzás időszakára.

A mértékadó nemzetközi minősítések és összehasonlítások szerint Magyarország sok területen (versenyképesség, az életminőség, a közéleti tisztaság, hitelképesség, eladósodás) jelentősen javította az ország jellemzőit és megítélését.

Az 1998-as parlamenti választások előtti viták egyik fő témája volt az évi hétszázalékos GDP-növekedési ütem, amely alkalmasnak tűnt az Európai Unióhoz való felzárkózásra egy emberöltő, vagyis 25-30 év alatt - az egy főre jutó vásárlóerőben mérve, ez a felzárkózás és a konvergencia legvalósabb fokmérője. Az akkori vitákban jelzők röpködtek a hetes szám népmesei és bűvös jellegéről, de azóta több volt szocialista ország elérte ezt a növekedési ütemet, sőt néhány közülük (több éven át) még a tízszázalékos ütemet is túlszárnyalta. Az ezredforduló után a parlamenti választási és a költségvetési vitákat viszont nem a GDP-jövedelem megtermelése, hanem az elosztása feletti összekülönbözések jellemezték. Mintha a gazdaságpolitika lényegi eleme csupán az lenne, hogy az állam miként osztogatja a nagyobb nyugdíjakat, a családi pótlékokat, a segélyeket, sőt az EU-val karöltve a támogatásokat is.

Szemfényvesztés

A gazdasági teljesítményt felülmúló megalapozatlan osztogatás azonban csak olyan szemfényvesztő trükk, amely szükségszerűen visszaüt az inflációban, a vagyonvesztésben vagy a jövő lassúbb növekedésében. Alig esik szó a kutatási, fejlesztési, termelési eredményekről. Inkább a "tűréshatáron vagyunk" típusú panaszáradat ömlik mindenfelé - teljesen jogosan. A panaszkodókat megértve az elosztás kínkeserves problémáinál is sokszorosan nagyobb súlyúnak tartom azt a tragikus tényt, hogy a gazdasági növekedési pálya eltért a polgári kormány által kitaposott úttól, vagyis az 1999 és 2002 közötti évek felzárkózási trendjétől. A rendszerváltozás után az 1999 és 2002 közötti időszak felzárkózási, gazdagodási aranykor volt abban a tekintetben, hogy az akkor még csak uniós tagjelölt Magyarország dinamikusan zárkózott fel az európai közösség gazdaságához, és jólétéhez is, amint az 1. ábra is szemlélteti.

Letérés az útról

Az ábra a felzárkózást jelentő útról letérés jól látható végeredményét tükrözi - mutatva, hogy az unióhoz való felzárkózás nagyon lelassult - az EU adatai és prognózisai szerint és az uniós pénzeknek a prognózisokban számba vett beáramlása ellenére is. Úgy látszik, hogy a többi volt szocialista európai uniós tagország gazdasági növekedését jelentősen felgyorsító uniós támogatások a rossz irányba kormányzott hazai gazdaságon nem vagy alig segítenek. A gazdagodási aranykor kormányciklusában a volt szocialista uniós tagországok körében Magyarország a legsikeresebbek közé tartozott a gazdasági növekedési üteme tekintetében is, ez jelentősen meghaladta a többi volt szocialista EU-tagország GDP-növekedési ütemének súlyozott átlagát. Ezt mutatja a 2. ábra.

Az uniós pénzekkel még alig segített 1999 és 2002 közötti évek erőteljes felzárkózási és gazdagodási trendje az akkoriban még elég jónak számító (4,43 százalékos) átlagos évi GDP-növekedés hatására alakult ki. Az EU adatai és előrejelzései alapján az átlag a 2003 és 2009 közötti évekre 3,6 százalékra csökken - miközben ugyanezen időszakokra a többi kilenc volt szocialista EU-tagország átlagos éves növekedési üteme három százalékról 5,7 százalékra nő, az uniós pénzek besegítésével is.

Sereghajtók lettünk

Mialatt mi lelassultunk, a többiek felgyorsultak az eléggé hasonló múlt és ugyanolyan nemzetközi és uniós környezet mellett, ez duplán rontja pozícióinkat a térségben. Így kerültünk az élbolyból az utolsó helyre. A gazdasági szempontból legalapvetőbb fenti két összehasonlítás jelzi, hogy Magyarország sokat vesztett és veszít azzal, hogy letért a polgári kormány által kiépített útról. A veszteség óriási, ezt többféle számítási modellel is számszerűsíteni lehet.

A polgári kormány a Széchenyi-terv keretében éppen egy gazdaságfejlesztési és társadalmi nagyberuházás beindításán és az első szakaszának a megvalósításán fáradozott, amikor a szocialista-liberális kormánykoalíció került hatalomra. Az új kormány egy-másfél év alatt nagyrészt leállította ezt a programot, amely elsősorban magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások fejlesztésére, valamint a kevés (külföldi) tőkét, de sok munkát (a kevésbé képzettek munkáját is) igénylő tevékenységek bővítésére irányult. Ez azonban hosszabb távon óriási kárt okozott, amiért nem a beruházás megkezdője, hanem annak a gondatlan félbeszakítója a felelős. Sajnos a későbbiekben sem történt semmi a hazudozásokon és a trükközések százain kívül. A 2006. évi választások ily módon csalárd megnyerése után a koalíciós kormány szintén nem a vásárlóerőben mérhető gazdagság megteremtésén gondolkodott és fáradozott elsősorban, hanem az uniós pénzek sokak szerint sajátos elosztásán, valamint a kicsinyes adóbeszedési és jövedelemelosztási változtatásokon.