FIDESZ.HU > Vélemények > Publicisztika |
Nyomtatás Ablak bezárása |
A leszakadás pályáján
|
|
A Bourbonokról mondták annak idején, hogy semmit nem tanultak és semmit nem felejtenek. A magyar kormányzat ezt annyiban fejlesztette tovább, hogy semmit nem tanult, viszont mindent elfelejtett, mivel újra megismétli még a kommunista elődök hibáit is. |
|
Létrehozva: 2007. december 1., 10:41 |
Ezt Hetényi István egykori pénzügyminiszter mondta a rendszerváltás utáni tapasztalatokat összegezve a Pénzügykutató e heti konferenciáján. A közgazdász elit megjelent nagyjai között volt nézeteltérés annak megítélésében, miként sikerült két évtized alatt az országot totális gazdasági zsákutcába vezérelni. Abban azonban egyetértettek, hogy a jelenlegi válság egyik fő oka a kormány utolsó öt évének gazdaságpolitikája, tankönyvszerűen elkövették az összes hibát, amit lehetett.
Így a korábbi eladósodottság helyett egy újat kaptunk a nyakunkba, amely a GDP hetven százaléka fölé kúszott, több mint tizenöt százalékkal megugorva öt év alatt. A rendszerváltás előtti társadalmi elégedetlenséget egy új váltotta fel, az állami monopóliumok sem sokat változtak, csak most magánkézből packáznak a teljesen kiszolgáltatott fogyasztóval, pont úgy, mint állampárti elődeik. A korábbi rejtett munkanélküliséget csupán nyílttá tettük, de éppen úgy nem tanultuk meg kezelni, mint az alacsony foglalkoztatottságot. Ennek köszönhetően ma a lakosság egyharmada fizeti az egész ország közterheit, ami éppen úgy tarthatatlan, mint az a skandináv újraelosztás, amely a jövedelmek felét beszipkázza, hogy aztán a korrupciótól bűzlő csatornákon keresztül balkáni színvonalú közszolgáltatásokba fektesse. Ezzel nemcsak az a baj, hogy az adófizetők pénzének jelentős részét ellopják, hanem főként az, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak. Ma ugyanis semmi baj nincs sem a magyar ipar, sem a magángazdaság bármely szektorának teljesítményével. A skandináv adózást megkövetelő állam azonban képtelen észak-európai szolgáltatásokat nyújtani. Akkor viszont, elvtársak, nem az a megoldás, hogy a présen még egyet csavarva még több pénzt szedünk be attól, aki hagyja magát. A közkiadásokat kell csökkenteni. Ki kell állni a nép elé, és be kell jelenteni: túlvállaltuk magunkat, és a jövőben nem tudjuk finanszírozni a jelenlegi jóléti rendszer bizonyos elemeit. Nem tudom, melyeket. Nem azért kapom a fizetésemet, hogy megfőzzem az ebédet az étteremben, ha büdösnek találtam az ételt. Csak annyit tudok, hogy a jelenlegi rendszer tarthatatlan. Most éppen nem arról van szó, hogy politikai színezete miatt nem tetszik. Az mindenkinek a magánügye. Azért nem tartható, mert nem finanszírozható.
Ráadásul ez a leszakadás felé vezető legbiztosabb pálya. A gazdaság teljesítőképességéhez mérten túlzott elosztás és elégtelen közteherviselés ugyanis beragasztja a növekedési ütemet arra a három százalék körüli GDP-gyarapodási szintre, amely mindenre jó, csak a felzárkózásra nem. De a magyar vállalkozók sem olyan hülyék, hogy a végtelenségig tűrjék a szomszédainkhoz képest is eszement túladóztatást. Lassan át fognak települni oda, ahol vállalkozói szemmel barátibb környezetet találnak. Mert ma már az államok is versenyeznek egymással, a tőke, a képzett munkaerő és a fejlett technológiák becsalogatása érdekében. Miközben szomszédaink az adózók körét folyamatosan szélesítve faragnak le a maguk adószintjéből, addig mi egy helyben állva mindennap újabb veszteségeket könyvelhetünk el ebben a versenyben. Ez az állapot azért sem finanszírozható, mert elvesztette tőkefelvevő képességét is. Hiába pumpálunk bele akármennyi pénzt, csak a korrupciós csatornákat árasztjuk el friss forrásokkal, hatékonyabbá nem tesszük.
Már ugye, ha lenne pénz. De az sem lesz. Az utóbbi években olyan szemtelen szerencsénk volt, hogy a nemzetközi pénzpiacok bővelkedtek a forrásokban, és így annyit mindig sikerült kölcsönözni, amennyi a túléléshez elég volt. Ez év augusztusától azonban fordulat következett be a pénzpiacokon, ahol már a tengerentúli és európai jelzálogkölcsönökre sincs elég pénz.
A közelgő csődöt és a leszakadást elkerülő útról azoknak a közgazdászoknak kellene megegyezniük, akik húsz évvel ezelőtt felvázolták a rendszerváltás forgatókönyvét. Ha a szakma fel tudna hagyni a csendes polgárháborúval, akkor talán kialakulhatna egy új társadalmi közmegegyezés is a teendőkről, és még itthon lehetne tartani a következő nemzedéket. Különben skanzenné válik az ország, mire nyugdíjba megyünk.