- Magyarország súlyos állapotban van. Fásult. A felhívások, szónoklatok leperegnek a hatalom birtokosairól, a tüntetéseket pedig szétveri a rendőrség. Az emberek lelkében elhaltak azok a receptorok, amelyeknek érzékelniük kellene, milyen súlyos a helyzet, és amelyeknek mozgósítaniuk kellene. Mi értelme van ebben a helyzetben egy nyílt levélnek?

- A Magyar Művészeti Akadémia zaklatott és különös körülmények között született meg annak idején, és ma százhatvan tagja van a Kárpát-medencében. Úgy gondoltam, hogy az akadémiának kutya kötelessége megszólalni, akármennyire fásult is az ország. De először is a fásultság vádjára kell reagálnom. A folyamat Trianonnal kezdődik és a '19-es kommünnel folytatódik. 1945-ben pedig, huszonöt éves pauza után ugyanaz következik be. Ennek a folyamatnak a lényege az, hogy '49-ben az emberektől mindent elvettek, és fölszámolták a történelmi folytonosságot. Gyerekkorom falujában, Nagykapornakon kétezer embernél több élt akkor. Négy jól működő asztalosműhely volt, a parasztoknak pedig nyolc-tíz hold földjük volt. A jezsuitáknak persze sokkal nagyobb földjeik voltak. Egy nyolc-tíz holdas ember gondoskodni tudott a családjáról abból, amit ott megtermelt. Ez a képlet két generáció alatt kihalt. Ugyanez a falu most nyolcszáz fős, nincs benne iparos, a néhai parasztudvarok begyepesedtek, a szederfa, amelynek a gyümölcsét a kacsák ették, eltűnt, örökzöldek vannak az udvaron, mellettük autó áll. Sehol aprójószág nincs, és ha megkérdezzük, miért nincs, akkor azt felelik, hogy ahhoz táp kellene. Holott annak idején konyhai hulladékkal etették a tyúkokat. Pokoli átalakuláson ment át Magyarország. Gyalázat, amikor birka népről beszélnek, és az is gyalázat, ha fásultságról beszélünk. Mert ez nem fásultság, hanem tönkretétel. Szisztematikus, kemény tönkretétel, amelynek az a célja, hogy ez a körülbelül tízmillió ember tudat nélküli alkalmazottá váljon, olyan lénnyé, akinek vagy van munkája, vagy nincs, és akit nem feltétlenül szükséges emberszámba venni. Természetes, hogy ilyen gyilkos folyamatok közepette az embereknek nem nyilvánvaló, hogy legalább három gyereket kell nevelni.

- És a szellemi pusztításról akkor még nem is beszéltünk.

- A szellemi pusztításnak egyszerű példáját hoznám föl. Mi még a Rákosi-érában azt tanultuk, hogy a nemesek és a földbirtokosok úgy kizsákmányolták a jobbágyot, hogy sokszor a feleségét kellett az eke elé befognia. De azt nem tanították meg nekünk, hogy mekkora volt egy jobbágytelek. Negyven magyar hold volt. Az harminchat kataszteri hold. Az egész jobbágyságot Rákosi kuláknak minősítette volna. Mi kell harminc holdhoz? Egy lovas fogat, egy ökrös fogat, udvaros, cseléd és nagyon nagy család. Hogy adózott ez a jobbágy? Kilencedet és tizedet fizetett. A kilenceden megváltotta a katonaságot, mert az a nemesség feladata volt, a tizeddel pedig megfizette a papokat, akik gyógyítottak, tanítottak és igét hirdettek. Ezenkívül volt tizenkét nap közmunkája, amelyet robotnak hívtak. Hogy adózunk mi? A nettó adóhányad a bevétel hatvan százaléka, és ha az összes elvonást összerakom, akkor az jön ki, hogy száz megkeresett forintból nyolcvanötöt vissza kell adni. Ennek következtében a magyar kis- és középvállalkozások felszámolódnak. Még akkor is, ha megpróbálnak ebben a minősíthetetlen játszmában csalni. Mert nem tudunk úgy csalni, hogy számottevő eredményt produkáljunk. Ezt tetézi, hogy a jogászkodás és a virtualitás eluralkodik a valóságon. Aminek eredményeképp aláírt szerződés mellett, elvégzett munka után nem fizetnek. Az én cégem így kínlódik. Sok tízmillió forint olyan kintlévősége van, amelynek a peres úton való behajtása reménytelen. Ebben a helyzetben, látva az ország pusztulását, a Magyar Művészeti Akadémiának meg kell szólalnia. Még akkor is, ha a szellemileg és fizikailag kisemmizett nép erre nem tud reagálni. A kommunistákról nem beszélek, mert az ő reakcióikra nem vagyok kíváncsi. De hozzáteszek valamit, ami lehet, hogy szokatlan. Ma éjszaka azzal kínlódtam álmomban, hogy ha megpróbálnánk leválni erről a nemzetközi világról, és megpróbálnánk reprivatizációval visszaadni az embereknek a földet, hogy kezdjenek el gazdálkodni, továbbá ha új adózási rendszerrel a magyar iparosságot megpróbálnánk talpra állítani, akkor mi lenne. Akkor olyan tökéletes összeomlás következne be, amelyet föl se tudunk mérni, mert két generáció kisemmizettsége után a mai fiatalok mögött nincsenek ott az apák és anyák, akik kellő erkölcsi-szellemi eligazítást adhatnának. Az álmom végén Antall József szavát hallottam. Várjon, fölolvasom.

- Leírta?

- Igen, fölriadtam álmomból, és azonnal leírtam. "Az ellenzéknek az a dolga, hogy a kormányt ne hagyja tévedni, és az ellennel szemben erősítse. A dombokon túl most is jobb minden, mert nincs ott az ellen." Sajátos szöveg. A "dombokon túl" talán Lengyelországot, Csehországot, Ausztriát jelenti. A dombokon túl már nem síkság a világ. Magyarországot kíméletlen eszközökkel gyarmatosítják, és ehhez az egész nemzetközi világ hozzájárul.

- Sőt.

- Sőt.

- Baló György azt mondta a múltkor a tévében, hogy a magyar szülőknek versenyképes gyerekeket kell nevelniük. Ezt a versenyképességet a mai gyerek úgy éri el, hogy tápot kap ő is. Szellemi tápot. Ez a táp arra való, hogy megakadályozza a gondolkodást, és a gyereket ránevelje arra, hogy a tévéből és a bulvárlapokból értesüljön a világ dolgairól. Magyarul: kiszakad a szellemből. Az Akadémia levelében van egy olyan kitétel, amely szerint a szellem emberei valamikor még összekötötték a földet az éggel. Lehet olyan mély a romlás, hogy ez a kapcsolat megszakadjon?

- Nem lehet. Sosem szakad meg. Ez a művészet lényege. A bennünket manipuláló háttérpénzemberek nagyon szerencsétlen emberek. Mert halandók vagyunk, és amikor megszületik egy gyerek, mindig kezdhetik elölről. Reménytelen. A művészek megszenvedik ezt a korszakot. Nincs megrendelés. A köztéri bronzszobrokat pedig rendszeresen ellopják, és eladják egy színesfémtelepen. A Gellért-hegy oldalában Eurázsia beavatottjai állnak körben. Szenzációs, erős hangulatú szoboregyüttes. Volt. Mert ezt is sikerült elvinni. Amikor erről beszélgetünk, akkor sajnos automatikusan beugrik a cigánykérdés. Én nem szeretem kikerülni ezt a kérdést. Gyerekkoromban - tehát a harmincas-negyvenes években - a cigányoknak volt egy belső közigazgatási struktúrájuk. Vajdák vezették őket, akik igazságot tettek, ítélkeztek és rendet tartottak. A cigányságnak foglalkozásai voltak. A vályogvetőtől a gölöncséren keresztül az ácsokig és a cigány kovácsokig ősi foglalkozásaikat rendkívül magas színvonalon űzték. Csak az oláh cigányok voltak azok, akik gyümölcsöt loptak. Akkoriban egy idős cigányember úgy nézett ki, hogy hatalmas harcsabajsza volt, fehér inge, fekete csizmája, ezüst fejű botja. Nem ez a tönkretett, szétzilált, egymást is meglopó világ volt, hanem rend uralkodott. A politika még véletlenül sem próbálja meg ezt a szerkezetet visszahozni. Nem arról van szó, hogy ezt a struktúrát a magyar társadalomhoz kellene igazítani. Hagyni kéne, hogy a saját belső hajtóerejük a megfelelő struktúrát megtalálja. Ameddig ez Romániában, Szlovákiában és Magyarországon nem történik meg, addig egyre súlyosabb problémát jelent. Egy cigányputri a gyerekkoromban mindazt tartalmazta, ami egy szegény magyar család házában megvolt. Nézzük meg, most mit tartalmaz, hogyan élnek, milyen körülmények között kell a gyerekeiket fölnevelniük. Se magyar-, se cigánypárti ez ügyben nem vagyok. Itt sunyiban megy a cigányozás reggeltől estig, ugyanakkor a cigányokban bizonyos politikai erők a magyargyűlöletet élesztgetik. Az SZDSZ-re gondolok, és az olyan alantas, pótcselekvésekre indító fogalmakra, mint például a másság, valamint az ünnepélyes buziesküvő, ami az én számomra felháborító és szomorú. Nehogy már azt higgye bárki, hogy aki homoszexuális, az boldog. Boldogtalan állapot kell hogy legyen.

- És nem attól boldogtalan, hogy nálunk még mindig tilos házasodniuk.

- Pontosan. Itt egy olyan álvalóságot építenek, ami ellen a Magyar Művészeti Akadémiának meg kell szólalnia, még akkor is, ha a becsület egy zárt dobozban marad. De ugyanezzel a dramaturgiával intézik a szlovák-magyar, a román-magyar, a ruszin-magyar viszonyokat. Mondok egy példát. Az elcsatolt Komáromban dolgozunk. A régi és az új várost épületekkel rakjuk tele: lakóházakat, óvodát, bölcsődét, mindenfélét tervezünk oda. A komáromi építésztársamat Litomerickinek hívják, aki magyar. A szlovákot Vargának. És innen megy Makovecz. Ez a Kárpát-medence. A magyarság népszellemének nem a szűkre szabott nacionalizmus a lakhelye. A magyar történelemnek - amely nem Szent Istvánnal kezdődik - az egyetemesség volt a tétje. Maga a Szent Korona-tan is az egyetemességről szól. István király Szent Imre herceghez írott intelmeiben is az áll, hogy az a nemzet erős, amely több lábon áll. Én járom az országot: Szlovákiát, Romániát, Beregszászt és így tovább. És tapasztalom, hogy amikor konkrét munkáról van szó, amikor szolgálatról van szó, akkor nincs különbség román, magyar és ruszin között. Kiknek érdeke, hogy a szellemileg egységes Kárpát-medence darabokra legyen szakítva? Nyilván azoknak, akik egy idegen hatalmi szféra érdekeit szolgálják. Mást nem tudok elképzelni.

- A szétválasztásnak mindig mások voltak az eszközei. Az elmúlt rendszerben tilos volt kapcsolatot teremteni például erdélyi magyarokkal. Amikor az ember Romániából jött vissza, nem ártott, ha a leexponált filmtekercseket még a határ előtt eldugta. Ma viszont a rabság sokkal kifinomultabban álcázza magát szabadságnak. Mi van, ha igaza van Fukuyamának, és ez valóban a történelem, azaz a remény végét jelenti?

- Én 1935-ben születtem, és nemsokára vége az életemnek. Tapasztalom, hogy ez vendégség volt. Az öreg Püski Sanyi bácsi azt mondta, aki megéri a hetvenedik életévét, az abban a kegyelemben részesül, hogy megismerheti az öregséget. Utalt arra, hogy a '49-50 környékén született férfiak tömegesen halnak meg. Az az államosítás, a hortobágyi kitelepítések, a B lista bevezetésének ideje volt. Vajon mi történt akkor Magyarországon a magzattal, hogy most elmegy anélkül, hogy megismerhetné az öregséget? Ami legalább annyira fontos, mint a fiatalság. Az ember az Úristen képére és hasonlatosságára született. És ugyanígy kell meghalnia. Jövünk és megyünk. Aztán hogy újra jövünk-e, azt nem tudom. Idevág egy vicc. Egy anyukában az ikermagzatok beszélgetnek. Azt kérdezi az egyik: Mondd, te hiszel a születés utáni létben? Hát onnan még nem jött vissza senki. Csak ezt tudom mondani a csökkent hitű embereknek. A hit a legtermészetesebb bizonyosság, birtokában képes az ember arra, hogy összekösse az eget és a földet. Régi nóta ez: Hermész Triszmegisztosz óta tudjuk, hogy ami fent van, az van lent is. Valami történt velünk nagyon régen, ami miatt szétszakítottság van bennünk. Tele vagyunk diabolikus súlyokkal. Az emberek nem tudnak két pólus között egzisztálni. A fene megette az ilyen életet. Mulasztások és keserűségek között telik el az élet. És még így is van kegyelem. Bízom a magyarság fennmaradásában, a jövőnkben. Ötszáz év múlva ugyanígy fog beszélni két ember, ahogyan most mi beszélgettünk.


Pályakép

Budapesten született 1935. november 20-án. A magyar organikus építészet meghatározó alakja. 1959-ben szerzett diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1983-ban megalapítja a MAKONA gmk-t. 1987-től a Nemzetközi Építészeti Akadémia tanára. 1989 óta a Kós Károly Egyesülés tagja. 1992-ben életre hívja a Magyar Művészeti Akadémiát. 2006-ban a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemének díszdoktorává avatják. Főbb művei: Sárospataki Művelődési Ház (1983); Faluház, Zalaszentlászló (1985); Római katolikus templom, Paks (1991); Magyar Pavilon - Sevillai Világkiállítás (1992); Színház, Lendva (2004); Görög katolikus templom, Csenger (2000) Stephaneum, Piliscsaba (2001); római katolikus templom, Százhalombatta (1998). Díjai: Ybl Miklós-díj (1969), Kossuth-díj (1990), A Magyar Köztársaság Középkeresztje (1993), Magyar Örökség Díj (1996), A Francia Építészeti Akadémia Nagy Aranyérme (1997), Steindl Imre-díj (1999), Corvin-lánc (2001), Prima Primissima Díj (2003), Díszdoktor - Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyeteme (2006).