Baj van! Ha egy nyugati bankár teljes mellszélességgel támogatja a magyarországi pénzügyi, gazdasági folyamatokat, akkor a magyar lakosságra további és újabb elszegényedés, sarc, elvonás, nyomorúság vár. A nyugati pénzemberek mindig olyankor dicsérték a magyar gazdaságot, ha szép kövér hasznot húzhattak belőle. Márpedig ha ők gyarapodtak, valakinek fogyatkoznia kellett. Erre a célra a magyar nép tökéletesen megfelelt. Így megy ez lassan harminc éve. Így vált Fekete János meg Medgyessy nemzetközi pénzügyi zsenivé. Lehetővé tették, hogy a mi nyomorunk árán külföldi mágnások tovább gazdagodjanak. Emlékezhetünk, a nyolcvanas években tekintélyes pénzügyi szakemberek addig dicsérték a magyar gazdaságot, amíg csődbe ment (lásd: rendszerváltás). Jövőre még jobban megsanyargatják a kisvállalkozókat, a munkavállalókat, megrövidítik a nyugdíjasokat, kifosztják a diákokat, kisemmizik a rászorulókat, emelkednek a közterhek, az árak, stagnálnak a bérek, csökken a foglalkoztatottság, viszont korlátok nélkül, szabadon száguldozhat az infláció. Erre jön egy francia bankár, és azt mondja: bravó, nagyszerű, csak így tovább, rám számíthatnak, mert a magam részéről mindent megteszek, hogy ezután is ebbe az irányba haladjanak a dolgok!

Ám ne bántsuk Trichet urat, a derék bankárt, népünk nagy barátját, lehet, mélységes meggyőződése, hogy a Gyurcsány-féle reformok hazánk javára válnak majd, s neki, illetve bankjának egy árva fillér haszna nem lesz az egészből. Akkor viszont kíváncsiak lennénk, miféle reformokról beszél, van-é valami halovány sejtelme arról, hogy hazánkban mit próbálnak reform címén lenyomni a nép torkán? Szó se róla, valóban bátor cselekedet reformként eladni azt, hogy élet-halál közt lebegő sebesültet órákig kocsikáztatnak az országban, mert egyik kórház sem tudja, melyikük az ügyeletes. Trichet úr azt az elképesztő káoszt tartja reformnak, amit az egészségügyben kavartak eddig, és amit még kavarni fognak öntelt dilettánsok és hisztérikus önmegvalósítók? Kérnénk a jóságos francia pénzembert, azt ne támogassa, inkább tiltakozzék ellene. Reformnak tekinthető az, hogy a magyar felsőoktatásban egy hónapi átlagkeresetnek megfelelő összeget fizettetnek be egy fél évre tandíjként, elzárva ezzel a diákok jelentős részét a továbbtanulás lehetőségétől? Az a dicséretes reform, hogy a testet-lelket kizsigerelő, nehéz munkát végzők számára megnehezítik a nyugdíjba vonulás feltételeit, netán az, hogy az uniós támogatások felhasználásába az ellenzékiek nem szólhatnak bele? Amerre nézünk, mindenütt ilyen s hasonló reformokat látunk, ám Trichet úr szándékával ellentétben egyiket sem tartjuk támogatásra méltónak.

Ugyanakkor el kell ismernünk, nincs minden bátorság híján ez a nagy reformerkedés. Különösen Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elszánt merészségét kell kiemelnünk. Elég egy pillantást vetnünk társaira, akikkel nekivágott a reformok kierőszakolásának. Veres, Bajnai, Draskovits, Kóka, Horváth Ágnes, s sorolhatnánk hosszan, oly társaság, akiket külön-külön, de együtt sem tanácsos felügyelet nélkül kiengedni az utcára, mert félő, kárt tesznek valakiben vagy magukban. (A köztulajdonban mindenképp.) Ha Sarkozynek ilyen kvalitású csapata lenne, ő nem merne belevágni a franciaországi reformokba. Igaz, a magyar bankárok támogatására sem számíthatnak.