FIDESZ.HU > Vélemények > Publicisztika Nyomtatás
Ablak bezárása
Putyin principátusa
Az ókori Rómában Octavianus 45 évig tartó uralma Augustus principátusaként vonult be a történelembe. A fiatal és sikeres hadvezér, aki később a ráruházott Augustus (fényességes) címmel a szakrális szférába emelkedett, véget vetett a polgárháborúnak, konszolidálta a hatalmi viszonyokat, stabilizálva a letargiába süllyedt Római Birodalmat.
Létrehozva: 2007. december 4., 06:06

Octavianus óvatos, a realitásokat szem előtt tartó politikus volt, külön vigyázva arra, hogy formálisan soha ne sértse meg a törvényeket és ne menjen szembe Róma hagyományaival. Ő és környezete következetesen keresték az újabb és újabb titulusokat a vezér státusának legitimálásához. Előbb auktoritássá vált, amely cím és az ezzel megjelenített tartalom uralma alatt beépült az államhatalomba. Ehhez jött az imperátor titulusa, a kor politikai viszonyainak, az Augustus által teremtett tekintélynek és berendezkedésnek azonban leginkább a princeps, az első szenátor cím felelt meg. Hatalmát a szenátus kétszer öt, majd háromszor tíz évre hosszabbította meg, konzulként különleges jogkörökkel ruházta fel, harmincévi uralom után pedig megkapta a haza atyja (pater patriae) titulust. Az általa megalapozott államrendet a köztársaság kellékei között működő monarchiaként lehetne talán legpontosabban leírni, amelynek kiépülésekor Octavianus kényesen ügyelt a kifinomult római jogrendre és a szenátus érzékenységére. Az idő őt igazolta. Nemcsak egyszemélyi uralma stabilizálódott évtizedekre, hanem a császárság rendszere is, amelynek politikai, államigazgatási, katonai és társadalmi alapjait ő vetette meg.

Látva, hogy az orosz elit milyen lázasan keresi Putyin helyét a 2008 márciusa utáni hatalmi rendszerben, önkéntelenül is felvetődik a fenti allúzió. E történelmi párhuzam egyben igazolja azt is, hogy az alkotmány betűjét nem sértve is ki lehet építeni Putyin principátusát. Egy lépés volt ehhez a mostani választás, ezen belül az a tény, hogy alkotmányos többséget szerzett az Egységes Oroszország. Kérdés csak az, hogy Augustuséhoz hasonlóan ez is aranykorként vonul-e majd be a történelembe. Alapvetőn függ ez attól, hogy a rendszer mennyire lesz rugalmas. A történelmi alapok, a mentalitás adottak, így elfogadható, hogy Oroszországnak nem az angolszász típusú liberális demokráciamodellt kell másolnia. A demokrácia útjáról azonban nem lehet letérni, nevezzük azt irányítottnak vagy éppen szuverénnek.

Hallgatva az oroszországi választások nyugati értékelését, nem találunk utalást nemhogy Augustusra, de még a szükség törvényt bont alapon a szokásjogot sutba hajító, egymás után négyszer is a Fehér Házba jutó Rooseveltre sem. A keleti és nyugati rendszerek közötti különbségre sincsenek tekintettel a sematikus ítéletek. S hogy voltak-e szabálytalanságok? Igen, de nem sorsdöntők, Putyin részben éppen a liberális demokrata kísérlet kudarca által megalapozott népszerűségét figyelembe véve pedig nem ez az alapkérdés. Tisztában van ezzel a lelke mélyén a most megszólaló kórus is, ám gondolkodása nem történelmi, hanem geopolitikai: minden eszközt megragad, hogy nyomást gyakoroljon a globális politikában magának ismét szerepet kérő Oroszországra.

Ez a hozzáállás aligha segít a Kreml valódi arcának megismerésében, amely a további együttműködés alapja lehet. Persze, ha egyáltalán ez a cél! Félni, rémképeket festeni ugyanis jóval könynyebb, mint kompromisszumra jutni egy már leírt, ám sokak bánatára a színre visszatérő szereplővel. Lehet, hogy mégiscsak érdemes lenne visszalapozni kicsit Augustushoz?