fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Politikai botfülűség
2007. december 4., 06:20
A karmesterek arról ismerszenek meg, hogy van karmesteri pálcájuk. Az igaziak közül néhányan még arról is, hogy bele se néznek a kottába, mégis képesek levezényelni egy egész szimfóniát. És azt is lehet tudni felőlük, hogy roppant érzékenyek, képesek egészben látni a világot, a múltat és a jelent, s arra is, hogy kézben tartsák a zenészeket, magukkal ragadják közönségüket.

A mai világ karmesterei a politikusok. Hiába tesznek eléjük akármilyen kottát, nem képesek eljátszani a mögötte rejtőző művet. Memóriájuk rövid távú, rendezetlen. Érzéketlenségük szakmai követelmény, a világot nem egészében, hanem érdekeik mentén nézik és látják, múltjuk tisztázatlan, jelenük bizonytalan. Közönségüket - hatalomra jutásuk után - csak kevesen képesek elragadtatásra bírni.

Ha egy valódi karmester - esetünkben Kocsis Zoltán - megszólal, illik komolyan venni. Őt nem fogja politikai kötődés, holmi frakciófegyelem, viszont hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Nem csak itthon, a világnak szinte bármely pontján. Ha ő azt mondja, hogy az ország vezetése kulturális bűncselekményt hajt végre, amikor ötszáz magyar bárd talpára köt útilaput, akkor azt rangján kell kezelni, azt meg kell hallani. Furcsa az egészben az, hogy Kocsis Zoltán szavaira figyelnek Párizsban, Londonban, Berlinben és a környező államokban, de nem figyelnek a magyar parlamentben. Ez több mint bűn, ez hiba.

Ha egy valódi karmester arra ítéltetik, hogy naponta írjon leveleket a miniszterelnöknek, a szaktárcának, az olyan fokú pazarlás, ami akár a nyers közgazdasági adatok elemzőinek is értelmezhető veszteség. E levelek természetesen nem nyilvánosak, de elképzelhető, hogy egy ponton túl a mondanivaló kitör a szűk szakmai keretek közül, és, miként Toldi nehéz köve, ki tudja, hol áll meg.

Politikai botfülűség kell ahhoz, hogy ne értsük meg Kocsis Zoltán intelmeit. A magyar és a nemzetközi zenei elit nem valamiféle zárt klub, híveik száma felbecsülhetetlen. Miközben diplomáciai fegyvertények sorával dicsekszik a kultusztárca élcsapata, a kultúrát a maga egészében felfogni és működtetni képes zümmögő kórus hangja egyre erősödik, morgássá, majd mozgósító erejű indulóvá erősödik. Hiszen most már nem valamiféle magyar átokról van szó, a művelt világ kezdi követelni régen megszerzett jogait. Jogát a műveltséghez, a kultúrához, az emberhez méltó élethez. Elkezdik rajtunk követelni Kocsis Zoltánt. Hová tettük? Miért hagytuk? Ki tette ezt? Mit képzelnek ezek?

És egyszer csak csend lesz. Nagy, fenyegető csend.

Akkor a karmester leteszi a pálcáját, véget ér a varázslat, eljön az a nap, amikor... de erről jobb nem gondolkozni.

(Magyar Hírlap)