Most pedig kiderült, a sokat hangoztatott katonai program nem is létezik. Mondja mindezt egy amerikai titkosszolgálati összegzés, a nemzeti hírszerzési becslés (NIE) fehéren feketén. Mintha történt volna már hasonló az Egyesült Államokkal, nem is olyan régen. Emlékezhetünk, az iraki háború előestéjén Szaddám Huszeint is azzal vádolták, hogy tömegpusztító fegyvereket tárol titkos raktáraiban, s ő különben is olyan vadállat, aki "vegyi fegyvereket vetett be nemcsak szomszédai, hanem saját népe ellen is".

Az amerikaiak pedig nagyon jól értenek az imázsteremtéshez. Szerte a világon mindenki tudni vélte az iraki diktátor minden aljas kis trükkjét, s bár az amerikai invázióval sokan nem értettek egyet, Szaddám tömegpusztító fegyvereinek legendáját azért többé-kevésbé hihetőnek tartotta az utca népe. Ha maga Colin Powell, a Sivatagi Vihar vezérkari főnöke külügyminiszterként bizonygatja fényképekkel az ENSZ közgyűlése előtt, hogy igenis voltak ilyenek, azzal nehéz vitába szállni.

Mégsem kellett hozzá hosszú idő, és kiderült, a bizonyítékok hamisak, a gyanított összefonódás az iraki rezsim és az al-Kaida között nem létezett, de akkor már mindegy volt, az országot megszállták, a háború indokai pedig mára lényegtelenek. Mikor az amerikaiak elkezdték Iránt az emberiség első számú ellenségeként lefesteni, egyszerűen elővették az iraki forgatókönyvet. Csodák csodája, hogy a trükk újra bejött, Irán lett a mumus, amivel ijesztgetni szokás a gyerekeket.

A mostani amerikai jelentés pedig kemény pofon a Bush-kormányzatnak, kérdés, rendbe tudják-e szedni magukat a republikánusok az elnökválasztásig. A demokraták ugyanis most könnyen mondhatják, hogy a Bush-éra két óriási, nemzetközi konfliktusokat kavaró hazugságához semmi közük, és a nem túl népszerű elnök távozásával új lapot nyithatnak a diplomáciai együttműködés terén. A NIE-jelentés akár békejobbnak is tekinthető a következő elnöktől az iszlám köztársaságnak.

Bush még kitarthat álláspontja mellett, a nemzetközi politika inkább már az utódjára koncentrál. A mostani, saját hazájából érkezett mély ütés már nem tudja az elnököt megrendíteni, viszont utódjának jóval szélesebb mozgásteret biztosít. Kérdés, az irániak is így gondolják-e.

A nagy tétekért folyó hatalmi játszma során Teherán mindvégig bizonytalanságban tart mindenkit. Hangoztatja békés elkötelezettségét, ugyanakkor ünnepli az urándúsítás elkezdését, s időről időre harcias kijelentéseket tesz az államfő. Beleegyezhetett volna a Szaúd-Arábia által felvetett közös urándúsító konzorcium megalapításába, ám ezzel értelmetlenül kijátszotta volna legerősebb ütőkártyáját. Irán ugyan már vallási okokból sem fejleszthet atomfegyvert, de számára sokkal jobb, ha a többi atomhatalom attól tart, hogy Khomeini ajatollah intelmeire fittyet hánynak az utódok.

Irán diplomáciai szempontból valóban győzött, tárgyalási pozíciója kecsegtető, ellenlábasa pedig veszített ugyan magabiztosságából, de legalább egy időre elhárult a katonai csapás veszélye. Nem biztos, hogy a következő amerikai elnökkel megtörténik a kiegyezés, de az út megnyílt a tárgyalások felé.