Hol van már 1980, amikor az öntudatos, vidámbarakkos magyar lezavarta a seftelő lengyelt a miskolci villamosról: dolgozzál, ne sztrájkoljál, és neked is lesz mit enned. A világ akkor egyszerűnek tűnt, ha dolgozunk, nincs baj, ha sztrájkolunk, mint a lengyelek, akkor van. Ezt gondoltuk mi a nagy, súlyos fejünkkel abban a stabil, arisztotelészi világrendben, de mostanra sok minden megváltozott.

Egyébként maga a sztrájk is sokat változott. Zola és Marx még úgy tudta, hogy a munkások a gyárost fenyegetik, ha nem fizet; ahogy a Pallas lexikon írja a 19. század végén: a sztrájkok célja "mindig az, hogy a munkaadóktól a munkásokra nézve kedvezőbb bérszerződést csikarjanak ki. E követelések vagy bérfelemelésre, vagy a munkaidő leszállítására, kedvezőbb ellátásra, jobb lakásra, emberségesebb bánásmódra stb. vonatkoznak. Jóllehet a sztrájkoknak aránylag csak kisebb része sikerül, mindazonáltal oly rettenetes hatású fegyver az a munkások kezében, hogy a legtöbb munkaadó, még mielőtt sztrájkra kerülne a dolog, tőle telhetőleg megfelel a munkások méltányos kivánságainak." Az újabb időkben viszont leginkább az állammal szemben hirdetnek sztrájkot, magától értetődően a nagy állami cégek, például a tömegközlekedés dolgozói. Így van az a franciáknál, németeknél, olaszoknál és nálunk is. A multik meg bazsalyognak, őket már senki sem piszkálja; lám, valóban van valami abban, hogy az állam, az ország úgy működik, mint egy részvénytársaság, legalábbis a sztrájkolók, jobb híján, annak tekintik. Ha már a cégek egy részében eleve be van tiltva a szervezkedés - nem kimondva persze, csak úgy, hogy a munkavállaló elismeri, nincs szükség ilyesmire -, legalább az állammal szemben lehessen sztrájkolni. A rettenetes hatású fegyver ebben az esetben természetszerűleg nem az állami vezetőket üti-vágja, hanem mondjuk a vonatra váró embereket - akik más napokon maguk is sztrájkolnak -, így aztán a nagy autókban járó állami vezetők nehezebben engednek a követeléseknek, és ne menjünk a hazai események elébe, elég, ha a francia példára gondolunk.

Érdekes az is, hogy miért támad fel ilyen erővel a szakszervezeti mozgalom. A rendszerváltás után azzal vádolták az akkori vezetőket, hogy cserbenhagyták a munkásaikat, és betelepedtek a parlamentbe, mert érdekesebb - egykori szakkifejezéssel: "időszerűbb" - volt a pártpolitika, mint a szakszervezet, arról nem is beszélve, hogy jobban fizetett. Pedig ha valamikor volt dolga szakszervezetnek ebben az országban, hát akkor lett volna, hiszen míg 1990-ben nyolcvanezer, 1992-ben már 663 ezer munkanélkülink volt. Most viszont a pártpolitika tűnik kifáradni Magyarországon, nemigen szeretjük már azt, aki a parlamentben dolgozik, tehát az okos ember új kibontakozási lehetőségek után néz, pláne, hogy divatba jött a parlamenten kívüli politizálás.

Az, hogy az állammal szemben sztrájkolunk, meghatározza a követeléseket, nyilvánvalóan nem elég a fizetésemelés vagy a rövidebb munkaidő, hanem leginkább a szociális kedvezményeket és a nyugdíjrendszert kell megcélozni. De az ellen tiltakozni, hogy az egészségbiztosítás rendszerében megjelenik a magántőke, túlbonyolított észjárásnak tűnik. Persze érinti a munkást az ő egészségének szolidáris alapú biztosítása, de az ember azt gondolná, hogy ebben a rettenetesen lemerevedett gazdaságban, amelynek a kitörési lehetőségeit legutóbb már a kormánnyal nem kifejezetten ellenséges közgazdászok sem vélték felfedezni, a munkanélküliség az egyik lefenyegetőbb veszély. Csak az éppen nincs a politikai napirenden, így ez a szakszervezet rácsatlakozik az ellenzéknek egy már élő politikai követelésére, így jön ez az egészségügyi izé. Ami - a rácsatlakozás - megint csak nem baj, mert ahogy Lenin írja: "a szakszervezet a politikai agitációnak és a forradalmi szervezetnek is fontos segítőjévé válhat", de valamivel nagyobb önállóság talán mégse ártana, mert nálunk a politikai agitációk és forradalmi szervezetek négyévente változnak. Nehéz lesz arcvesztés nélkül lépést tartani velük.