Ha Hashim Thaqi Markó Béla lenne, akkor már régen a szerb politikai elit tagja lenne, és az Európa Tanács 2002-es ajánlásának lábjegyzeteit böngészgetné. Ha Hashim Thaqi Markó Béla lenne, igen jó kapcsolatokat ápolna a szerb titkosszolgálattal. (Hogy még régről erednének ezek a jó kapcsolatok? Nagyon is!)

De Hashim Thaqi nem Markó Béla, így aztán Koszovó pillanatokon belül független lesz.

Mielőtt minden port Markó Bélán vernénk el, nézzünk szembe a ténnyel: az albánok nem magyarok. Trianon után a Szerb Királyságban pontosan annyi albán élt, mint magyar. Nagyjából négyszázötven-négyszáznyolcvanezer.

Ma Szerbiában él kétmillió albán, és él még kétszázezer magyar. Ez már első pillantásra is elég nagy különbség albánok és magyarok között. De ez csak az első, bár nyilván a legfontosabb különbség.

A másik, hogy az albánok már a nyolcvanas években megszervezték például a teljes anyanyelvi oktatást saját maguknak - a föld alatt. Mi magyarok a mai napig álmodozunk az önálló magyar egyetemről Erdélyben - ez az álom egy magától értetődő, el nem idegeníthető, el nem lopható jogról szól ám! -, az albánok pedig magánházakban, lakásokban, pincékben albán óvodákat, általános és középiskolákat, továbbá egyetemeket működtettek, saját fiaik és leányaik azokban tanultak, vagy a hivatalos jugoszláv iskolarendszer mellett, vagy ahelyett. (Ibrahim Rugova is egy ilyen föld alatti egyetem tanára volt valaha.)

Ezt a mentalitásbeli különbséget szem előtt tartva megfogalmazhatjuk, miben is áll az albán és a magyar mentalitás lényege. Az albánoknak létkérdés, soha fel nem adható és soha fel nem adott cél a függetlenség. Az albánság. Mi magyarok pedig... Nos, az én drága székelyeim például leölik mostanság a disznót, eltesznek tíz üveg zakuszkát, és várják az autonómiát. Megtanulták a románoktól, hogy nem csak a puliszka, de a jó paszulyos zakuszka sem robban. Sajnos csak ezt tanulták el...

S míg az albán politikai vezetők egyetlen törvénye a függetlenség elérése, addig az erdélyi magyar vezetők eleddig egyetlen törvénynek szereztek érvényt, nevezetesen Murphy törvényének: "A probléma soha nem oldódik meg, csak egy idő után aktualitását veszti."

Mindezeken túl muszáj szót ejteni persze a nemzetközi helyzetről is, amely - mint Virág elvtárstól tudjuk - egyfolytában fokozódik, továbbá valahogy mindig nekünk, magyaroknak kedvezőtlen.

Mert azért csak furcsa, ugye, hogy Koszovó függetlenségét maga az Egyesült Államok támogatja, az az Egyesült Államok, amely egy árva kis önálló magyar egyetemet sem képes támogatni Erdélyben. De mi lehet ennek az oka? A turáni átok? Egy frászt, drága felebarátaim! A válasz - mint mindig - teljesen prózai, hogy ne mondjam, anyagi természetű.

Ugyanis Koszovóban található Európa egyik legnagyobb színesérctartaléka. A Koszovóban állomásozó nemzetközi békefenntartó erők parancsnokai pedig hosszú évek óta azzal vannak elfoglalva, hogy a koszovói bányákat privatizálják - magyarán eladják a New York-i befektetői köröknek. Innentől fogva pedig a New York-iak első számú érdeke Koszovó függetlensége, mert majd a független Koszovónak ők fogják elhozni a gazdasági fellendülést, a fogyasztói társadalom minden áldását.

No hát ezért támogatja Amerika az albánok függetlenségét.

És acélos tekintettel nézzünk szemébe a szikár valóságnak: ha a nagyjából 1,7 millió erdélyi magyar mindegyike eltesz tíz üveg zakuszkát, az még mindig csak tizenhétmillió (17 000 000) üveg zakuszka. És 17 000 000 üveg zakuszka nem éri meg a New York-i befektetői köröknek.

Akkor pedig mást kell kitalálni. De valamit ki kell találni. Mert azért 1,7 millió magyar Erdélyben mégiscsak majdnem annyi, mint kétmillió albán. És annak az 1,7 milliónak is jár, ami minden embernek jár: az autonómia. Ezért különösen nagy most Tőkés László felelőssége. Neki kell Brüsszelben megmutatnia, hogy nem csak Markó Bélák élnek Erdélyben. És óriási annak az 1,7 milliónak is a felelőssége: mert őnekik meg kell mutatniuk, hogy nem csak zakuszkát tudnak eltenni, hanem ki tudnak állni a saját jogaikért is, méghozzá egységesen, határozottan, kérlelhetetlenül.

Első leckének ajánlom mindjárt az egyik legcsodálatosabb magyar sportolónak, a magyar női kézilabda-válogatott kapusának, Pálinger Katalinnak a szavait. A románok elleni vasárnapi győzelem után megkérdezték tőle, csapatkapitányként mit mondott a szünetben társainak, hiszen akkor a románok még vezettek. Ez a nagyszerű ember pedig ezt mondta nekik: csak el kell hinnünk, hogy meg tudjuk verni őket. Hinnünk kell a győzelemben...

Drága véreim! Most az egyszer, a változatosság kedvéért, higgyünk ebben! Ugyanis hit nélkül még soha semmi nem sikerült ebben a megátkozott világban.