A legfőbb bűne az volt Antall Józsefnek, hogy merészelt magabiztosan, jól kormányozni - bár ezt mostanság sokan relativizálják. Nem tette meg továbbá azt a szívességet, hogy a posztkommunista koreográfiának megfelelően megbukik. A bűnlajstromot dagasztotta az is, hogy - szemben az utólag keltett legendákkal - nem volt hajlandó a bukott MSZMP-nómenklatúra funkcionáriusaira támaszkodni a kormányzás legfontosabb posztjain.

Az MSZP nem vette föl a szabad demokraták minden mozgó célpontra tüzelő stratégiáját, a posztkommunista párt jobb módszert választott: állandóan értékelte az Antall-kabinet teljesítményét. Mindezt magas lóról, kioktatóan, mintegy a "szakmaiság" fellegvárából, hogy ezzel is azt a benyomást keltse: ők az igazán kormányképes alternatíva, s csak kis baleset volt az utódpárt törpévé zsugorodása az 1990-es választásokon. A legtöbb esetben nem direktben Antall Józsefet támadták, hanem kormányát szapulták. A magyar parlamentáris demokrácia viszont a kancellári modellt vette át, így mindenért a miniszterelnök a felelős, a kormánytagokért is.

A másik állandó támadási front a kormánypártokon belüli problémák, illetve az állandóan felfedezni vélt szélsőségességek voltak. Ha a posztkommunisták úgy ítélték meg, hogy valamely jobboldali politikus megnyilatkozása kimeríti a "szélsőséges" jelzőt, menetrendszerűen megindultak a sejtetések: a kormányfő jóváhagyásával történik, hangzik el mindez. És már akkor is szélsőségesnek minősült minden, amit a Kádár-rezsim diktatórikus történelemszemlélete is annak talált.