Nem volt felesleges ez a finom diszkréció a választók és a köz érdekei között, hiszen a haladó szellem uralma idején a képviselőket az MSZMP hivatott tagjai választották, az úgynevezett köz csak megszavazta őket. Eljött a rendszerváltás, és az 1949. évi XX. törvényt huszonegyedszer is, végre demokratikus szellemben módosították. A fent idézett, sztálinista paragrafus demokratikus átiratban így hangzik: "Az országgyűlési képviselők tevékenységüket a köz érdekében végzik." Ebből is láthatjuk, mennyivel egyszerűbb, jobb, átláthatóbb a demokrácia, mint a diktatúra. A demokratikus alkotmány alkotói abból a kézenfekvő feltételezésből indulnak ki, hogy az országgyűlési képviselőt eleve a köz választja meg, következésképpen a választók és a köz érdeke egy és ugyanaz. Ezért a képviselő parlamenti döntéseit csak és kizárólag a köz érdeke befolyásolhatja. Nyilvánvaló, hogy a képviselő körültekintően szavaz, gondosan tanulmányozza a köz érdekeit, követeléseit, mielőtt megnyomná a szavazógombot. Bocsánat, nem arra figyel, hanem a frakcióvezető utasítására, amely olykor egybevág valamiféle közérdekkel, de alapvetően ködös pártérdekeket jelenít meg.

Az első, szabadon választott parlament megalakulásakor egy vadonatúj kifejezéssel ismerkedtünk meg: frakciófegyelem. Ez nem azt jelenti, hogy egy adott frakció képviselői fegyelmezetten részt vesznek a plenáris üléseken, figyelnek az aktuális felszólalóra, nem üvöltöznek, nem tesznek semmi olyat, ami egy európai kultúremberhez méltatlan. Hanem azt, hogy szavazáskor a frakció tagjai minden szempontot félretéve, pártjuk előírásainak megfelelően nyomják a gombot. Pillanatok alatt elkészülünk az ítélettel: a képviselők önálló akarat és gondolat nélküli bábok, akik szavazó robotként a pártjuk széfjében tartják a lelkiismeretüket. Fájdalom, de a törvényhozó politikai elit védelmében el kell mondanom, miszerint a frakciófegyelem elve és gyakorlata nélkül a parlamenti demokrácia az első demokratikus aktusnál (szavazásnál) összeomlana. Ha a törvényhozók mindig a pillanatnyi lelkiismeretük parancsának engedelmeskedve, a köz vélt vagy valós érdekeit szem előtt tartva szavaznának, akkor soha nem, vagy csak véletlenül születnének törvények. A frakciófegyelem fontos intézmény, az ország kormányozhatóságának egyik feltétele. Ez akkor is igaz, ha az Alkotmánybíróság szerint az országgyűlési képviselők szabad mandátummal bírnak, s kizárólag saját lelkiismeretüknek tartoznak felelősséggel.

A kérdés az, miként egyeztetik össze lelkiismeretüket a frakciófegyelemmel. Nem valamely feloldhatatlanul bonyolult probléma ez. A képviselő arra törekszik, hogy pártja választási programját megvalósítsa. Mert az ő meggyőződése és lelkiismerete szerint ez a program közérdek. A pártprogramért (közérdekért) pedig az apróbb megalkuvásokra is hajlandó, hisz ki lenne jogosult az önzését a közérdek fölé helyezni?

Márpedig a közérdek előbb-utóbb hallatja hangját, miként a Válaszúton című dokumentumban 140 baloldali értelmiségi tiltakozik a baloldali koalíció társadalombiztosítást átalakító baloldali tervezete ellen. Ritka alkalom, hogy a baloldali tiltakozók, ha megkésve is, de közös hangot ütnek meg a jobbosokkal, a középen állókkal, de még a közömbösökkel is. Ez lenne a közhang. Mi más? A szocialista párt választási programjában, mi több, a kormányprogramban sem volt szó több-biztosítós egészségügyi rendszerről, kórházi napidíjról, vizitdíjról. Sőt, az akkoriban szóba hozott elemeket egyértelműen tagadták, hazugságnak minősítették. Az MSZP-s képviselők 2006 tavaszán joggal hihették, hogy a társadalom szolidaritásán alapuló biztosítási rendszereket védelmezik, s közjogi kötelességük megakadályozni azok megszüntetését, szétverését. Ilyenkor mit diktál a frakciófegyelem? És a köz érdekeit szolgáló lelkiismeret?