...Most Jókai Mór át fog sétálni a komáromi hídon.

Trianon után nem sétált át sokáig. Vannak, akik szerint azért nem, mert akkor már halott volt. De ez butaság. Azért nem sétált át Trianon után Jókai Mór a hídon, mert nem volt kedve sétálni. Aztán átsétált még egyszer, mégis. Akkor, amikor Horthy Miklós átkelt a Dunán egy fehér lovon. Akkor átsétált az öregúr, megállt kicsit a folyó közepénél, és boldogan, mégis szomorúan nézett az éjszakába. Szomorúan, mert a bölcsesség azt súgta neki, hogy pünkösdi lesz a királyság.

Az lett.

S mert az lett, hát megint nem látta senki az öregurat itt, a két part között. De most át fog sétálni, mert ünnep volt...

Rabság után

Most, amikor a határok eltűnnek, háromféleképpen éreznek, gondolkodnak és ünnepelnek az emberek itt, Közép-Európában.

Tőlünk nyugatra az osztrákok úgy ünnepelnek, hogy nem ünnepelnek. Ünnep helyett félnek. A hírek arról szólnak, hogy a nyugati határszélen fekvő osztrák települések polgármesterei mesterséges akadályokat, sorompókat építenek az utakra, hogy a kellemetlen szomszédok ne közlekedhessenek szabadon.

Ők megszokták szegények, hogy szánni sokkal jobb bennünket, mint egy levegőt szívni velünk.

A második ünnep, gondolkodás és érzés a körülöttünk lévő utódállamok ünnepe, érzése és gondolkodása.

Ők most együtt ünnepelnek velünk. Valóban boldogok. Ugyanazért, amiért mi is boldogok vagyunk.

Akik félnek

Mert mi mindannyian a zsigereinkben hordozzuk a bezártság érzését. Mi tudjuk, milyen a rabság. A "foglár háta mögötti szabadság". Mi tudjuk, milyen érzés görcsbe rándult gyomorral közeledni a határhoz. Bennünk, itt a Lajtától keletre, sok-sok határ van. A félelem határai. Félelem a hatalomtól, félelem a szabadságtól, félelem az igazságtól, félelem a kimondott szótól, félelem egymástól. Ez a betegségünk. A nyavalyánk. Nos, a nyavalyáinkból egy, a külső határok ma éjjel eltűnnek. Örvendezzünk... Örvendezünk együtt, szlovákok, románok, magyarok.

De sajnos az utódállamok sok polgára és az ottani hatalom nemcsak örvendezik. Hanem szintén fél.

Mert ők is szenvedtek ezektől a határoktól, de ezek a határok jelentették nekik egyszersmind az identitást is. Mert hát, Komárom és Sátoraljaújhely mégiscsak egy város volt hosszú-hosszú évszázadokon át. S azért volt egy város, mert úgy természetes. Aztán két város lett belőlük. Két város, két ország - és ezt a természetellenes, beteg állapotot a határok tartották életben. Ezért aztán ők, szlovák és román barátaink most egyik szemükkel sírnak, másikkal nevetnek. És félnek mitőlünk - mintha lenne még mibennünk bármi félelmetes...

A gyógyír

A harmadik ünnep, gondolkodás és érzés pedig a miénk. A mi érzésünk és ünnepünk középpontja: azok a határok tűnnek el, amelyek elválasztottak bennünket saját magunktól. Olyanok vagyunk évtizedek óta, mint az amputált végtagú ember. Már nincsen lába, de még érzi, még fáj neki.

Mi is érezzük, évtizedek óta, hogy a határok levágtak belőlünk egy darabot. Ezt az érzést soha nem lehet megszokni, soha nem lehet elfeledni.

De most erre a lelki Trianonra is gyógyír kerül... Ezért ünnepelünk mi, magyarok a legfelszabadultabban, legőszintébben, leginkább meghatottan.

Ezért sétál át most Jókai Mór a hídon...

De mégis meg kell állnunk egy pillanatra.

Most, boldogságunk pillanatában gondoljunk azokra a magyarokra, akik ebből is kimaradnak. Gondoljunk Kárpátalja és Délvidék árván maradt magyarjaira, akiknek még ennyi boldogság és öröm sem jutott. Ha őket elfelejtjük, ha őket magukra hagyjuk, semmivel sem vagyunk jobbak a nemzetárulóknál. Úgyhogy, drága barátaim, most ünnepeljünk. Menjünk át a hídon, kéz a kézben. Lássuk, ahogy Jókai Mór is átsétál; nézzük Márainkat, aki szintén eljött ma közénk az angyalok közül... Lássuk Nyírő Józsefet, Szabó Dezsőt, Wass Albertet - s mind az egykor elüldözött magyarokat, akik nem érhették meg ezt az ünnepet. Megérdemeljük ezt az együttlétet - senki sem érdemli meg jobban minálunk.

De közben emlékezzünk. Emlékezzünk a többi magyarra. A testvéreinkre. És fogadjuk meg, hogy soha nem hagyjuk cserben őket. Fogadjuk meg, hogy addig nem nyugszunk, ameddig ők is átsétálhatnak majd velünk a komáromi hídon. Mert ha elfeledjük őket, önzőek leszünk és közömbösek, akkor ez is csak pünkösdi királyság lesz. És akkor megint elhagy majd bennünket Jókai, Márai, Szabó Dezső, Nyírő József és Wass Albert... És akkor meg is érdemeljük... Mert soha nem volt még fontosabb Csengey Dénes mondása: EURÓPÁBA, DE MINDAHÁNYAN! Mert máshogyan nem lehet - és nem is érdemes...