"2900 milliárd forintnyi lehetőség" - még kimondani is káprázatos. Külön jutalom, hogy eközben másfél milliárd forint közpénzen nap mint nap identitásunk erősítésében is segítséget kapunk a szimpatikus úrtól. "Magyarország benned van" (mármint állítólag bennünk, állampolgárokban) - tudjuk meg a Bajnai felügyelte ügynökség kommunikációs főosztályától a szlogennel körbecsomagolt méretes bevásárlóközpontban járva, a bulvárlapokból vagy a kereskedelmi és állami csatornákon szörfölve. Valami azonban mégsem stimmel. Túl azon, hogy már az ügynökség is elismerte, amit egyesek régóta gyanítottak, vagyis hogy az ezermilliárdos vakítás helyett csupán egyetlenegy milliárd forintot láttak az idén a pályázók az Új Magyarország fejlesztési terv keretében, más gondok is akadnak. Először is, nem értjük, mit is reklámoz olyan intenzíven a "Benned van" kampány. A kormányt, a "sikereket" vagy az egykori polgári napilap címét megirigylő Új Magyarország szlogent? Továbbá hónapok óta nem értjük, miért nem lehet tisztességesen, becsülettel, egyértelműen elmagyarázni, hogy a Bajnai-összegek hét plusz két évre szólnak, hogy megvalósulásuk még rengeteg időt vesz igénybe, és hatásuk is csak jóval későbbre várható. Miért nem lehet egyenesen megmondani, hogy az idén csak néhány száz pályázóval kötöttek szerződést, a nekik jutó kifizetés is csak a beruházásuk kisebbik részének elszámolható költségeire vonatkozik - majd. Ha hiánypótoltak, ha beadták az engedélyeket, ha elkezdték a projektet, ha befejezték, ha benyújtották a számlákat, és ha majd mindezek után kivárták a nemritkán több hónapos kifizetési időt. Nem értjük, hogy - miután Bajnai úr biztosított minket az átláthatóságról és az elfogulatlan szakmaiságról - a hét regionális fejlesztési tanácsból kettő vezetőjéről, Wekler és Szabó urakról mégis hogyan derülhetett ki: családjukhoz köthető pályázatok már nyertek. Egyébként is meg vagyunk zavarodva, kik azok az álmutyizók, és kik az igaziak. Honnan lehet őket felismerni? Bár Bajnai úr idejekorán figyelmeztette az ország népét: ne higgyenek a rá hivatkozó, mindent elintézni hajlandó sötét ruhás embereknek, maradt a bizonytalanság. Eszerint a tanácsok fent említett vezetői akkor minek számítanak? Még belegondolni is rossz, hogy esetleg Parragh Lászlónak, az iparkamara elnökének lenne igaza, miszerint ez egy olyan futóverseny, amelyen néhányan biciklivel indulnak. Miközben gyűlnek a bejelentések az ügynökség anti-lop honlapján a feltételezett csalásokról, féltjük az illetékes urakat. Csak nehogy úgy járjanak, mint szegény Paul Wolfowitz, a Világbank kényszerűen távozott elnöke, aki - nem sokkal azután, hogy megnyitotta korrupcióellenes portálját - maga kényszerült távozni barátnője mesés fizetése miatt. A történet valójában kísértetiesen hasonlít A császár üzenete című Franz Kafka-groteszkre, amelyben a hírnök a haldokló felség "magányos, szánalmas alattvalóknak küldött üzenetét" próbálja eljuttatni az érintettekhez, de soha nem ér célba. "Hasztalan fáradozott, nem tudott átvergődni a palota kapuin", "az emberek pedig csak ültek az ablakokban, és megálmodhatták a felséges mondanivalót, mikor eljött az este".