- Önnek mindig voltak elképzelései arról, miként lehetne orvosolni az egészségügy bajait. Hogyan foglalná össze ezek lényegét?

- Ha csak a rendszerváltozás óta eltelt időt nézzük, jól látható, hogy az egészségügynek két alapvető hibája van. Megszűnt a korábbi társadalmi szerződés az emberek és az állam között, ezért már nincs támasztó pillér. Tény az is, hogy ha az ember komolyan akar dolgozni egy olyan hatalmas rendszerben, mint amilyen az egészségügy, akkor több időtávban kell gondolkodnia. Először meg kell fogalmazni az alapelveket, azok szellemében célokat kell kitűzni. A működést és a szerkezetet pedig a célok megvalósítása érdekében kell alakítani. Nagy baj, hogy az elmúlt húsz évben ezt egyetlen döntéshozó sem tartotta szem előtt, ezért kizárólag aktuális érdekeknek megfelelően piszkálgatta itt-ott a rendszert. Kaotikus az egész.

- Ezek szerint mindenben tükrözi az ön elképzeléseit a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal alternatív törvénytervezete, amelyről viszont nem tárgyalt a parlament?

- Igen, hiszen a javaslatot több szervezet hosszú szakértői munkája hozta létre. A NEK-et éppen azért hívtuk életre, mert azt az elvet valljuk, hogy az egészségügy nemzeti közügy, Thürmertől Csurkáig mindenkinek ugyanúgy meg kell gyógyulnia, ha például a lábát töri. Pártokon, kormányokon, ciklusokon átívelő, koherens rendszerre van szükség, amely megtartja az egységes, nemzeti kockázatközösségen alapuló egészségbiztosítást. Nem pénzprofitot, hanem egészségnyereséget kell termelnie, amelyhez pontos tervezés, időtávokban való gondolkodás szükséges. Magyarország nem nagy, kevesen és szegények vagyunk, ezért vétek demagóg magántőkés trükkökkel előállni. A 21. század nagy projektjévé kellene tenni a népegészségügyet, hogy jól gazdálkodhassunk a meglévő erőforrásokkal emberben és pénzben. A megszavazott törvény azonban pontosan szembemegy ezzel.

- Azt viszont mindenki tapasztalja, hogy másként lehet gyógyulni Sopronban, mint Záhonyban.

- Igaz, hogy hatalmas egyenlőtlenség van a gyógyulási esélyekben a területek között. Törekedni kell a megszüntetésére, amit a kormányprogram is helyesen fogalmaz meg, ám ez a törvény éppen hogy szétszakítja az országot társadalmi és geográfiai szempontból is. Olyan ez, mintha Vecsést jelölném ki célállomásnak, de Fót felé indulnék. A törvénnyel nem árkokat, hanem mély szakadékot ásnak, és magukra hagyják a területi kórházakat. Döngette a mellét a kormányzat tavasszal, hogy csak három kórházat zártak be, de most soha nem látott bezárási hullám indulhat.

- A beteg viszont minden változás ellenére az orvostól várja a segítséget. Hogyan képesek reagálni a gyógyítók?

- Nagyon nehezen. A döntéshozónak éppen az az ördögi törekvése, hogy elszakítsa azokat a kötelékeket, amelyek szervezik és egyben tartják a társadalmat, a nemzetet. Mit tehet az orvos arról, hogy adott helyen és időben nem képes annyit és úgy szolgáltatni, mint ahogy egyébként szeretne? Kényszerű körülmények között dolgozik ő is, ám ha nem úgy szolgálja a beteget, ahogyan optimális esetben kéne, haragot idéz a fejére. Fordítva is igaz, mert gyakran előfordul, hogy a beteg nem reális igényekkel lép föl, vagy nem a megfelelő stílusban adja elő mondanivalóját. Ilyenkor az orvos a betegre haragszik meg, mert úgy érzi, mindent megtett, s az mégsem elég. A rendszerbe tudatosan beépített hibák ezek, amelyek démoni módon a legszentebb helyen csapódnak le, ott teszik tönkre a kapcsolatokat. Már évekkel ezelőtt is mondtam, hogy történjék akármi, mindig a gyógyítón verik el a port. Más-más okból, de sem a beteg embert, sem az államot nem érdekli, hogy tíz operáló orvos helyett már csak öt van egy kórházban, ugyanazt a teljesítményt várnák el tőlük. Ha körülnézünk Európában, azt látjuk, hogy a magyar orvosok kiégettek, fáradtak, ezért a pihent gyógyítóhoz való jog egy magyar betegnek csupán illúzió. Feszültséget gerjesztenek a várólisták, az adminisztráció is.

- Elképzelhetőnek tartja-e, hogy az orvosi hivatást választó fiatalok ma már más szempontok szerint mérlegelnek, mint korábban?

- Nehéz a válasz, mert már nem vagyok fiatal. Tény, hogy a 21. század nem az altruizmus kora, így Európa-szerte hiány van orvosból. Akármilyen jó egzisztenciát biztosít is arrafelé, buktatókkal teli és felelősségteljes a hivatásunk. Nyilván ma is vannak elkötelezett gyerekek, akik hisznek a gyógyításban és a bizalom erejében, és olyanok is, akik emellett egzisztenciális megfontolásból választják a pályát, hiszen az európai piacon nagy a kereslet a magyar orvosok iránt. Én harminchárom éve dolgozom az egészségügyben, s tagadhatatlan, hogy korábban máshol voltak a hangsúlyok, de mások voltak az egzisztenciális viszonyok is. Szilárdabb talajon állhattunk.

- Miért lett orvos?

- Nem akartam az lenni. Inkább a vegyészet, a gyógyszerészet vonzott, de úgy alakult, hogy mégis a műszaki pálya és a gyógyítás között kellett választanom. Úgy gondoltam, az orvosi egyetemre megyek, hogy később kutató lehessek. Ám mivel akkoriban nem volt divat egyházi gimnáziumból egyetemre engedni a fiatalokat, engem sem vettek föl. A mentőszolgálathoz kerültem, s a féléves mentőápolói munka után egyértelművé vált a hivatás a gyógyításra. Attól a pillanattól kezdve nem volt kérdéses, hogy milyen utat kell választanom. Végzés után hat évig dolgoztam vidéki kórházakban fül-orr-gégészként, aztán módosítottam, s elfoglaltam egy háziorvosi praxist, és elvben ma is vezetem. A legtöbb időmet a kamara köti le, de szerelem fűz a mentéshez is.

- Tapasztalatai szerint mi okoz lelki gondot az embereknek?

- Ez nem feltétlenül orvosi kérdés, de nyilvánvaló, hogy a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség nagyon megvisel mindenkit. Nehéz elviselni az egyre rosszabb kormányok egyre rosszabb döntéseit, látni, hogy a szabad versenyes kapitalizmus néhány tucat embernek kedvez a többiek kárára. Ezt tapasztalom életkortól, életkörülményektől, képzettségtől függetlenül.

- Ez azt jelenti, hogy egyre több lehet az olyan beteg, akinek a fizikai tüneteit pszichés okok váltják ki?

- Igen, és ez óriási gond, hiszen csak akkor lehet valakire azt mondani, hogy pszichoszomatikus beteg, ha az összes testi panaszát tisztességesen kizártuk. Csúnya dolgot fogok mondani, de ez sokba kerül, mert ugyanúgy el kell végeztetni egy sor drága vizsgálatot. Kettős a gond, mert a társadalomban egyre több a labilis ember, és nagyon nehéz kiszűrni őket. Ehhez képest agyonverték Magyarországon a pszichológusi, pszichiáteri vonalat, noha mindkét szakmának komoly feladata van. Miközben a pszichiáterek többszörösére lenne szükségünk, tudatosan teszik tönkre őket, bezárják az intézményeiket, megszüntetik a hátterüket. Ez megint csak azt jelenti, hogy a globalizáció jegyében koncként dobjuk oda az embereket mindenféle devianciának.

- Az orvosok nem egységesek sem a világnézetük, sem például a politikai ízlésük szerint. Ez milyen nehézséggel jár a kamarai elnöki munkában?

- A sokszínűség nem jelent gondot, sőt jó is. Az már több fejtörést okoz, hogy a kollégák nehezen mozdíthatók, kiégettek, borúlátók, fáradtak. Ma 35-40 ezer gyógyító orvos dolgozik Magyarországon, nagyjából ennyi tagja van a kamarának is, tehát minden erőlködés ellenére sem sikerült szétvernie a politikának a testületet. Tisztában vagyok azzal, hogy ekkora populáció már statisztikai mértéket képvisel, leképeződik benne a társadalom minden szelete ideológiai, tudásbeli, származásbeli és egyéb szempontból is. Olyan elveket kell képviselnem, amelyeket mindnyájan elfogadnak, olyan érdekekért kell kiállnom, amelyekre szükségük van.

- Miért keltett ellenérzést önben, hogy megszűnt tavaly a kötelező kamarai tagság?

- A kötelező tagság kérdését ma már más szemmel nézem, mint néhány évvel ezelőtt. Az a legegyszerűbb és leginkább kezelhető megoldás, ha minden gyógyító kamarai tag is. A hivatásrendhez tartozás ugyanis mérce, fokmérő. Európában egyébként kétféle szisztéma van. A környező országok jó részében, valamint Németországban és Dél-Európában kötelező a tagság, míg az angolszász és a skandináv területeken nem, ennek ellenére ott is az orvosok legalább kilencven százaléka belép. Az a kérdés, hogy milyen elvárásokat fogalmaz meg a társadalom és az állam a hivatásrendekkel kapcsolatban. Ha kifogás merül föl egy orvossal szemben, akkor a kamara megfelelő fóruma megvizsgálja az esetet, ítéletet mond a saját etikája, kódexe alapján. Értelmes társadalmakban ezeket a funkciókat a hivatásrendre ruházzák, s attól kezdve nem muszáj kamarai tagnak lenni, hiszen egységes a megítélés, a minőségbiztosítás.

- Nálunk nem így van?

- Nem, mert a politika mindent szétzúzott, így a kamarai tagot a hivatásrendi etika, a kamarán kívülit pedig állami etika alapján ítélik meg. De ezt sem tudják működtetni, mert nem értenek hozzá. A minisztériumban a kódexet is megkérdőjelezték, rendtartást írtak helyette, az viszont nem legitim. Nagyon sok akadályt gördít a normális működés útjába ez a kettősség. Persze lehet tudni, honnan fúj a szél. A kamara olyan közösség, amelynek tagjai értelmesen gondolkodnak, véleményt formálnak, és ez nem fér bele a masszaképző elvbe. De nem fogunk lefeküdni a politikának.

- Többször érte nyilvános vád a kamarát, miszerint az ellenzék fiókszervezeteként működik.

- Ez marhaság! Voltunk mi már Orbán szálláscsinálói csakúgy, mint kommunistabérencek. Annak függvényében kapunk bélyeget, hogy milyen kormány van hatalmon.

- A nyúl meg a sapka esete?

- Pontosan. Az egészségügyi ellátórendszert folyamatosan slamasztikában hagyják, s ha valaki szót emel és kritizál, azt azonnal ellenzéki szerepkörbe tolják. Ez nagy ostobaság. Nekem minden pártban vannak jó kollégáim, és mindenkit képviselnem kell. Támogatni viszont csak olyasmit tudok, amivel egyetértek. Előfordul, hogy a véleményem egyezik az ellenzékével, de ettől még nem vagyok a beépített emberük.

- Mi a véleménye arról, hogy Sólyom László államelnök nem írta alá a parlament által nemrég elfogadott egészségbiztosítási törvényt?

- Mindenképpen komoly figyelemfelhívásként értékelem azt, hogy a köztársasági elnök aggályait fejezte ki ebben a kérdésben, és ezzel megfontolásra próbálta ösztökélni a törvényhozást. Ugyanakkor sajnálom is, hogy a törvény visszakerül a parlamenthez. Nincsenek ugyanis kétségeim, hogy a koalíciós képviselők fittyet hánynak majd Sólyom László intésére. Kissé elszomorít a helyzet, mert meggyőződésem és tapasztalataim szerint ezt a törvényt a jogszabályok sorozatos megsértésével juttatták el a szavazásig, így ha másért nem, ezért érdemes lett volna az Alkotmánybíróság elé küldeni. Tiszteletben tartom az államelnök döntését, egyúttal rámutatnék az ügydöntő népszavazás fontosságára. Mivel Sólyom László mozgástere már behatárolt a törvény sorsát illetően, véleményem szerint rendkívüli hangsúlyt kap ebben a helyzetben a népszavazási lehetőség. Most fölértékelődik a nemzet önrendelkezésének a lehetősége, az, hogy kellő súllyal dönthessen a saját sorsáról.

- Sajtóértesülések szerint máris elkezdődött a biztosítói tagtoborzás, orvosokat szerveznek be, akik a betegek után fejpénzt kapnak. Mit szól ehhez?

- Rendkívül aggasztónak találom a folyamatot. Óva intem kollégáimat, hogy üveggyöngyökért eladják a lelküket, s biztosítók ügynökévé váljanak. Bármilyen gyalázatos most az egzisztenciánk, ilyesmihez nem adhatjuk a nevünket, főleg egy olyan rendszerben nem, amelyik kárára van mind a beteg embereknek, mind nekünk.