Éreztem. Mindig is éreztem, hogy Magyarország bennem van, de nem akartam, hogy őrültként kezeljenek, ezért inkább hallgattam róla. A tétova sejtés amúgy sem azonos a bizonyossággal.

De ezt is megszereztem most. Elég volt kis figyelmet szentelni a kormányreklám-kampánynak, ami azért se volt nehéz, mert a tévéből-rádióból-sajtóból csak úgy zúdul ránk. "Új Magyarország. Benned van" - így a vezérszlogen. És megszólalnak sorra a fizetett statiszták: idős nő, meglett férfi, ija-fia vallja meg a titkot, hogy benne van, igen, bennem, bennem is... még a kislányra is jut egy egyszavas vallomás. Kisember, kis Magyarország, nyilván.

Most már csak az a kérdés, kiben minémű Magyarország van. És hogyan áll ez össze egységes egésszé? Vagy külön-külön kell kihordani ezt a bennünk lévőt? De ne kukacoskodjunk.

Elgondolkodhattunk az ünnepidőben: vajon ennek a csúcsra járatott kampánynak a célja nem a régi regöshagyományok felélesztése, a bőségvarázsló szokás továbbvitele? Egy ennyire hagyománytisztelő kormánytól, mint a mostani, ez el is várható - fogadtuk el a végső érvet. És megpróbáltunk a kormánypíárosok fejével gondolkodni. Sokat töprenghettek, mit is tartalmazzon a regösének, mert az "Eljöttünk, eljöttünk, Szent István szolgái, / Régi szokás szerint szabad megtartani..." tán nem a legjobb kifejezője a szocialista eszmeiségnek. Ugyanez lehetett a baj azzal, hogy "Adjon az Úristen ennek a gazdának / Két szép ökröt, három véka árpát, négy véka rozsot, / Hej, regő rejtem..." Különben is, a kormányzati szerencsekívánat nem testálhatja az Úristenre az adományozás kötelességét, az szigorúan megmarad állami jogkörben. Ha van miből adni. És éppen itt a baj.

A kormány ugyanis ezzel a korszerűsített regöléssel nem azt sugallja, hogy ad, hanem hogy kér. Hogy a bennünk lévő aktivitásra tart igényt. Meg arra, hogy szeressük ezt a bennünk lévő Magyarországban benne lévő kormányzatot. Mindez akkor világosodott meg, amikor rábukkantam az interneten a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség kommunikációs illetékesének magyarázatára. Jó reklámhoz nem kell ugyan használati utasítás, ám Lantos Gabriella szamárvezetője ezúttal kutya jól jön: "A kommunikációs stratégia középpontjában a felelősség gondolata áll. A felelősség kiterjed az egyének személyére is, felelősség a gyerekekért, a környezetért." De nem kell megelégednünk az egyszerű eligazítással, ha megkaphatjuk a legtudományosabb magyarázatot is: "A segítségül hívott pszichológiai gondolat, »flow«, a személyiség növekedésének elmélete, a teljesítmény, a belefeledkezés érzése, amely éppen ellentéte annak az apátiának, amely annyira jellemző most Magyarországra."

Mindez rendkívüli távlatokat nyithat meg sokunk előtt, akik hasztalan vártunk személyiségünk növekedésére, és híján voltunk a belefeledkezés érzésének is. Úgy, ahogy van, remek apátiaellenes stratégia. Igaz, az apátia csökkenése elérhető lenne egy kis jobbléttel, kevesebb megszorítással és szerényebb inflációval, de a belefeledkeztetés összehasonlíthatatlanul olcsóbb módszer. Az ehhez szükséges reklámköltség az első menetben mindössze háromszázötvenmillió forintot emészt fel.

A kommunikációs szakember azt is tudtunkra adja, hogy a kampányban az öngondoskodás hangsúlyozása a legfontosabb elem. Vagyis a korszerűsített regöstechnika már végképp nem az Úristentől, de nem is a kormányzattól származtatja a javak bő áldását, hanem az öngondoskodásra apellál: segíts magadon, az Isten is megsegít. És a főkommunikátor még egy fontos szegmentumra hívja fel a figyelmünket, a normakövetés fontosságára. Ha lelkiismeretes normakövetőként felkeressük a kormányhonlapot, megtudjuk, mit kell tennünk, hogy teljesítsük a ránk eső részt. Olvassunk bele az egészségügyi fejezetbe. "Mit tehetsz te?" - így a kérdés, a válasz pedig: "Járj rendszeres szűrővizsgálatokra, hogy megelőzd a bajokat, és minimalizáld a meglepetésszerű betegségből származó kockázatokat; tájékozódj arról, hol és hogyan veheted igénybe az ellátásokat."

Ilyen magvas tanácsok nyomán a végén még kitör a bennünk lakozó Magyarország.