Tisztelettel köszöntök mindenkit. Hogy is volt csak? Mi, Magyarország szabad és felelős polgárai felismerve a magyarok közéletet megújítani óhajtó igényét, tanulva az 1990 óta végbement változások tapasztalataiból, szem előtt tartva az igazságosság, a szabadság és szeretet örök parancsát, kinyilvánítjuk akaratunkat, szövetségre lépjünk egymással. A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség elfogadásra javasolt alapító levelének mondata ez. Alapítani valamit, fundamentumot teremteni valaminek, ünnepélyes gesztus, valóságos tett és a jövőbe ható akarat szimbolikus gesztusa egyszerre. Valahol a megvalósítás és a tervezés mezsgyéjén vagyunk. Ezt a határt éljük most meg. Miért alapítjuk ezt a szövetséget? Miért alapíthatjuk meg? Mi történt velünk, miből táplálkozunk? Miért mozdult meg, sok tízezer, sok százezer ember? Valahol ennek a gyökere 1998 és 2002 között keresendő. 1998 és 2002 között nyilván nem hibátlanul, de mégis büszkén vállalható módon egy polgári kormány irányította hazánkat. Amelyik nemcsak rendeleteket alkotott, törvényeket javasolt, hanem egy világos értékrend, egyértelmű jövőkép mentén tette mindezt. Világos volt, hogy a családi adókedvezményben nemcsak a megtartható forintok jelentik az értéket, hanem maga a család is. Világos volt, hogy az otthonteremtési program nem négyzetmétereket és kamattámogatási percenteket jelent, hanem az ember legalapvetőbb, legtermészetesebb igényét. Világos volt, hogy az államalapítás, a millennium megünneplése nem protokolláris kulturesemény, hanem saját magunkhoz, saját múltunkhoz való eleven viszony, erőforrás, amely összetartja, összetarthatja a nemzetet a jövőben is. Világos volt, hogy sokszázezer munkahely az nem pusztán gazdasági kérdés, hanem az értelmes emberi élet alapja. Hogy a minimálbér az nem egy munkajogi kategória, hanem a munka, a teljesítmény a tisztesség rangjának a visszaadása.

Sok ember előtt egyértelmű volt, hogy a tandíj eltörlése, a diákhitel megteremtése, az erdélyi egyetem, a saját gyerekeink értelmes és teljesebb jövőjéről szólt. De ma már az is világos előttünk, hogy 2002 után ennek ellenére sem tudtuk folytatni az elkezdett munkát. A kormányzás csatáit együtt sikerrel vívtuk meg, de együtt sem tudtuk a kampányt megnyerni. Az ígérgetésben, a riogatásban, a látszatkeltésben nem is indultunk el, így aztán ezt a hátrányt nem is tudtuk ellensúlyozni. Azt gondolom, hogy ebben a négy esztendőben itt gyökerezik az az erő, ami ma lehetővé teszi számunkra, hogy ezt a szövetséget létrehozzuk. Sokan akkoriban, egy évvel ezelőtt, azt jósolták, hogy mindez csak szalmaláng, majd alábbhagy, gyengül, lehiggadnak a fiatalok, idősebbek, hazamennek, kaptunk fejünkre hetet, havat, voltunk mi csőcselék, miegyéb. Ma látjuk, egy év elteltével körbenézünk, hogy nem ez történt. Váratlan szövetségesünk támadt, mert a szocialista kormány egy éve, ha úgy tetszik, csak megerősítette ezt az eltökéltséget. Sok ezren érezték, méltánytalan, igazságtalan, hogy nem egy másik program vetekedett a miénkkel, hanem egyszerűen csak ócsárolta mindazt, amit az elmúlt négy esztendőben elkezdtünk és véghezvittünk. S méltánytalan, hogy mégis, így is lehet nyerni a választásokon. Nagyon sokan érezték és érzik, hogy a kampány láthatóan nem ért véget, hogy utódunk a szocialista kormány, minthogyha nem az ország előtt álló feladatok elvégzésére koncentrálna, nem ezzel töltené ideje nagy részét, hanem elődje lejáratása, szidalmazása, ócsárlása köti le energiái nagy részét. Mintha csak egy régi hadászati tankönyv lapjait forgatnák, nem elég az ellenfelet a csatában legyőzni, addig kell üldözni, míg az fel nem morzsolódik. Ma már olyanok is aggályukat fejezik ki, akiknek nem fáj a Fidesz mindennapi rituális megrugdosása, de az erre fecsérelt időt veszélyesnek tartják, miközben sorra rendre zárnak be gyárakat, miközben nő a munkanélküliség, miközben az államháztartási hiány eddig nem látott magasságot ér el, a gazdaság egyensúlya megbomlik, sőt az általuk totemoszlopként tisztelt IMF lassan-lassan megszorító csomagot követel. Miért vagyunk ilyen sokan? Miért tudjuk ezt a szövetséget megalapítani? Sok embert háborított föl és mozdított meg az a bosszúság, amikor egy kormány pont az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit mond, mint amit ígért. Emlékszünk az otthonteremtési programunk kibővítéséről beszéltek, nem annak a megnyirbálásáról, nem a szűkítéséről. A gáz áremelést már nem is említem, csak ne mondták volna olyan lassan egy évvel ezelőtt.

Mindez csak bosszantó, dühítő, de az már veszélyes, amikor a magyar nyelvet - legfontosabb örökségünket - nem arra használják, hogy a szándékaikat, a gondolataikat világossá tegyék előttünk, hanem arra, hogy elfedjék azokat. Évtizedes régi fordulatok tűnnek föl a semmiből, nem sugárzik, de már jelentősen csökken. Pánikra semmi ok. A munkanélküliség nem nő, de természetesen mindent megteszünk elhelyezkedésük érdekében. Emlékszünk a közszolgálati televízióban szólásszabadságról beszéltek, de arról nem volt szó, hogy ez csak egyeseknek jár, bár kétségtelenül nekik 13 millió plusz áfáért.

Miért veszélyes ez? Ha kiürülnek a szavak, akkor a közös gondolkodás, az értelmes párbeszéd, az előrevivő vita esélye foszlik szerte. Mindaz, amit okkal és joggal várnak el tőlünk. Miért alapíthatjuk meg ma ezt a szövetséget? Valahol a mögöttünk hagyott négy esztendőben gyökeredzik, de furcsa módon, vagy talán mai fejünkkel nagyon is érthető módon, váratlan választási eredmény mozdított meg sok tízezer, sok százezer embert. Amikor úgy érezték, hogy az a jövőkép, az az értékrend, amit ez a négy év valósággá kezdett formálni, ez veszélynek van kitéve, ez kockára kerül. Ez lökte meg azoknak az embereknek a lábát, hogy egyet lépjenek, akik idáig csak rokonszenvvel vagy aggodalommal figyelték a munkánkat. Úgy érezték, hogy itt az idő kezükbe venni a dolgok alakítását. Miért alapíthatjuk meg ezt a szövetséget? Azért mert egy év elteltével is sok tízezer, sok százezer ember érzi azt, hogy van közös ügyük, ami az övéké, a személyes életük része. Hogy a közügy, a politika nem egy televízió műsor, aminek ők nézőik, hanem életük része, de ennek nem pusztán nézői akarnak lenni, hanem alakítói, főszereplői. Ez az az erő, ami ma lehetővé teszi számunkra, hogy ezt a szövetséget megkössük. Ezzel az erővel élni kötelességünk. Nem adatott meg még egyetlen egy rendszerváltó pártnak sem az eltelt 13 évben, hogy olyan erőt formáljon, olyan szövetséget hozzon létre, amelyik képes, nemcsak az előttünk lévő választásokon, hanem a következő évtizedben reményeink szerint évtizedekben is, konkurálni a baloldallal. Képes mindig azonos súlycsoportban lévő kihívója lenni a szocialista pártnak. Bár tudom jól, ők csak jogutódjai az egykori állampártnak, de lássuk tisztán, olyan erővel, szervezeti erővel rendelkeznek még a mai napig is, majd minden szakmában, minden településen, amihez hasonló egyetlenegy rendszerváltó párt mögött sincsen. Ez a lehetőség most nekünk, a Fidesz Magyar Polgári Szövetségnek adatik meg.

Ez a nap, a mai nap az alapítás pillanata, még a tervezgetés, de már a fizikai munka elkezdése is. Ezen a mezsgyén járunk. Félév van előttünk, bízunk benne, decemberre látjuk már az eredményét, hogy az építkezés, az elvégzett munka sikeres. A következő kongresszuson ez év decemberében számot kell adnunk arról, sorba kell vennünk, hogy a most megalakítandó tagozatok elég vonzóak voltak-e ahhoz, hogy bennük ki-ki, a saját szakmájában és munkájában tapasztalattal, respekttel, tudással rendelkező ember képes volt hozzáadni a többiekéhez a magáét. Tudtunk-e értelmes cselekvései teret, feladatot, munkát adni azoknak, akik ma szövetségre lépnek. Nem ma jött létre ez a szövetség, most látunk hozzá. Ez a következő félév legfontosabb feladata. Valljuk be, nem egyszerű eltökélni magunkat, hogy szövetséget kössünk, hiszen nem gyakran teszi ezt az ember az élete során. Nem egyszerűen arról van szó, hogy belépünk egy klubba, egy egyesületbe, egy politikai szervezetbe - szövetséget kötünk egymással. Azért sem könnyű, mert bizony a politikát, a pártokat nem szeretik az emberek, rosszul cseng a párt név, rosszul cseng a politika, rossz hírbe keveredett. Meg van ennek az oka, az elmúlt 50 esztendő bizony elég mélyen belevéste valamennyiünk agyába, mit is jelent az ilyesfajta elköteleződés. Noha ez nem a világ természetes rendje - tanultuk, Krisztus előtt 594-ben Szolón még büntetéssel sújtotta azokat a polgárokat, akik nem vettek részt a közügyek intézésében. A modern demokráciák már nem ennyire szigorúak, az előbbit jogként, lehetőségként kínálják csupán föl, de ennek ellenére az, hogy a politika, a közügyek intézése csúf és mocskos dolog lenne, nem a világ rendje. Végigéltük az elmúlt 10-15 esztendőt, tanúi voltunk az elmúlt heteknek is, láttuk, mi módon próbálnak, mondjuk Schmitt Paliból, mást formálni, mint amik ők, csak azért, mert vette a bátorságot, és egy alkotmányosan bejegyzett parlamenti párt tagja kívánt lenni. Hogyan próbálták rányomni, rákényszeríteni egy olyan arcot, ami nem az övé, egy olyan álarcot, hogy lám-lám a politikus az csúf dolog, ő már nem azonos önmagával, valami mást kell képviseljen, hazudjon, csaljon... Ne fogadjuk el azt, hogy a politika olyan, mint a moszkvai automata borotva. Régi vicc: Moszkvában fölállították az automata borotvát. - De hát minden ember arca más - mondja a kétkedő. - Hát persze, először.

Nem lehet elfogadni, hogy ilyennek tekintik a magyar közéletet, a politikát.
Nem igaz, nem igaz, nem igaz, hogy a politika csak mocskos lehet, tudjuk, átéltük: igenis jó politizálni, közös ügyeket együtt megvitatni, fölismerni a másikban a velem azonos módon gondolkodót. Jó dolog, a rendszerváltozás máig ható élménye a szívünkben, a lelkünkben. Emlékezzünk rá, a teljes élethez hozzátartozik, hogy ügyeinket közösen intézzük. A tavaszi kampány szép és emlékezetes pillanatai legyenek ott bennünk. Ne hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk az életnek ezt a részét, ezt a dimenzióját bemocskolják, mondjuk ki, igenis, politizálni jó és szép dolog.

Miért nem érzik mégsem így olyan sokan? S miért van az itt ülőkben is a lelkük mélyén bizony kétely? Mondja csak Pokorni úr, politizálni szép, de hát látjuk, mi mindent művelnek ott a Parlamentben, sértéseket vágnak egymás fejéhez, hát nem túl dicsteli ez az egész.
Megvan ebben a magunk felelőssége is. Átéltük, hogy hogyan torzul el a közbeszéd, a politikai beszéd, hogyan alakul ki, adok-kapok, csapkodás, vagdalkozás. A tavalyi választási kampány ebben példátlan volt. Emlékszünk még a 23 millió románra, az augsburgi kamionok legendájára, a "húzzanak el" típusú értelmiségi kiszólásokra. Emlékszünk rá. Aminek a mélypontja volt, s nyilván nem a hadügyminiszter urat, Juhász Ferencet kell pellengérre állítani, inkább tünetként érdemes elgondolkodni azon, hogy a Magyar Köztársaság minisztere nemes egyszerűséggel leantiszemitázta az előző kormányt, miniszterestül, kormányfőstül, mindenestül. Nem az ő problémája ez, hanem hogy hogyan juthatott ide a politikai közbeszéd. Hogy a Magyar Köztársaság minisztere megbélyegez, kirekeszt, nem azt mondja, hogy nem értek egyet vele, más javaslatom van, hanem kizár a vitára képes emberek sorából. Bizonyos értelemben ezzel a váddal, Auschwitz óta a legsúlyosabb erkölcsi váddal felelőtlenül handabandázó embert semmi nem különbözteti meg attól, aki zsidózik. Illő lenne, és múlhatatlanul fontos, hogy mi, akik azt hisszük, politizálni jó, hogy közügyeket intézni szép és jó dolog, és az emberi élet természetes része, gondoljuk végig, mit tehetünk azért, hogy ez a kép saját közbeszédünk, a magyar politika közbeszéde, ebből a mélységes mocsárból és szakadékból kiszabaduljon.
Megvan ebben a saját felelősségünk is, amit másra nem tudunk áthárítani. Kinek-kinek a magáé. Megvan ebben a tisztelt újságíró urak, tévészerkesztő urak felelőssége is. Nem rossz szándék, hanem egész egyszerűen az a kényszer, az a prés, amikor hírt kell gyártani. A politikust megkérdezik a reklámidő előtt, 40 másodperce van, fejtse ki a gondolatait. Ebben a présben - ettől mindenki szenved, jobb- és baloldali egyaránt -, ebben a présben már senki sem az igazságot keresi, csak a maga igazát hangoztatja, sulykolja; aki többször tudja elmondani, annak lesz igaza. Kiürülnek a szavak, a sajtóverseny olyanra kényszeríti az újságírókat, ami minden józan eszük és erkölcsükkel szembemegy. Gondolkodás, vita, értelmes közbeszéd helyett marad - ahogy mondani szokták - a píár és a marketing kommunikáció. Ne hagyjuk! Közös felelősségünk, a jobboldaliaké, konzervatívoké, baloldaliaké egyaránt, hogy kitörjünk ebből.

Egy évvel ezelőtt a Fidesz elnökeként álltam itt, értékeltünk a választási kampányt, terveztük, terveztem az előttünk lévő időszakot. Egy év elteltével ki-ki levonhatja a tanulságokat. Én is megtettem. Volt rá módom is, rá is kényszerített az élet. Én azt gondolom, meg kell engedjük magunknak azt a luxust, hogy nemcsak a magunk igazát hajtogatjuk, nemcsak az igazság nekünk tetsző felét mondogatjuk, hanem valóban az igazságot keressük. Legyen bennünk annyi gondolati bátorság, hogy ez jót hoz nekünk is és az egész nemzetnek is. Legyünk ennyire nagyvonalúak, hogy akkor is végig tudjuk vinni ezeket a vitákat, ha merjük feltételezni, hogy a politikai versenytársaink, riválisaink sem feltétlenül ördögtől valók, nem a haza elvesztésére szövetkeztek, és netán van olyan gondolatuk is, ami megfontolásra érdemes. Tegyük ezt meg, mert ha nem tesszük, elveszítjük saját tisztánlátásunkat, realitásérzékünket, elveszítjük saját magunkat.

Emlékszem, még a választási kampányban Balogh professzor úr - azóta meghalt, Corvin-lánca már más nyakában lóg, s az ő neve ott van azon a láncon -, Balogh professzor úr mondta - törékeny testben nagy lélekkel -, hogy nem szabad hasonulni, nem szabad átvenni a méltatlan ellenfelek eszközeit. Igenis a konzervatív politikai oldalnak, a polgári oldalnak saját értékrendjéhez, önmagához kell hűnek maradni. Mert ha ezt feladja, akkor nemcsak a választásokat veszítheti el, hanem önmagát is. Le lehet minket győzni választásokon, de saját magunkat, saját lelkünket, saját tartásunkat, saját becsületünket csak mi adhatjuk föl. Én hiszem, hogy úgy is tudunk győzni, hogy erre nem kényszerülünk rá, s hiszem, hogy csak úgy tudunk győzni, hogyha ezt nem tesszük meg.

Ezért kell itt a mai napon, a Szövetség megalapításának napján végiggondolnunk, hogy mit is hiszünk. Az életről mit hiszünk. Nem a GDP-kről, a százalékokról, a költségvetési tételekről, a törvénycikkekről, hanem az életről mit gondolunk.
Tegyenek egy próbát, kérdezzék meg valamelyik politikus barátjukat: miért politizálsz? Hát, hogy mi győzzünk. De miért akarsz győzni? Hát, hogy mi legyünk többen. De miért akartok ti többen lenni? Hát, hogy az legyen, amit mi akarunk. De mit akartok végül is, mit akartok elérni? Kinek akartok többet adni, kinek akarjátok azt mondani, hogy elégedjetek meg azzal, ami van? Milyen értékeket akartok megerősíteni? Milyen jövőben hisztek? Milyen Magyarországot, milyen nemzetet akartok megteremteni? Mi végre ez az egész küszködés? Mit akartok elérni a politikában?
Ezeket az alapkérdéseket bizony újra és újra föl kell tenni. 15 év telt el a Fidesz alapítása óta. Ez a mai nap a Fidesz újbóli megalapítása. 15 évvel ezelőtt a rendszerváltozásra készülő Magyarország szabta meg a feladatokat, a demokráciát, a tisztességes versenyt, a nyílt beszédet, ezt követelték a pártok. Más-más sorrendben, értékeik, nézeteik szerint máshova helyezve a hangsúlyokat, de az akkori rendszerváltó nemzet szabta a pártoknak a feladatokat. Eltelt 15 év, s - valljuk be - a rendszerváltozás céljai felében, harmadában teljesültek, sok még ma is ott van előttünk, de bizony elgyengültek ezek az impulzusok, és a XXI. század elején járó Magyarországnak újra fel kell tennie a maga kérdéseit. Mit akarunk elérni, mi a fontos, s mi ezeknek a sorrendje? A demográfiai csökkenés megállítása, a gazdasági növekedés újbóli elindítása, a határon túli magyarok megsegítése, a tudásalapú gazdaság megteremtése, a gyermekeink taníttatása, fontos és még fontosabb között milyen rangsort állítunk föl?

Mindezekre a kérdésekre csak akkor tudunk jól válaszolni, ha egy mélyebb kérdést tisztázunk. Kik vagyunk mi? Utána lehet majd a politikai cselekvés programját végigvenni, megalkotni. Ez a másik feladat az előttünk álló fél esztendőben. A Szövetség valamennyi tagjának hozzá kell látnia egy politikai program megalkotásához ez év végére, s nyilván ez lesz az alapja a 2004 nyarán tartandó európai parlamenti választások programjának is. De mielőtt ehhez hozzálátunk, ezeket az alapkérdéseket kell tisztáznunk. Mi köt össze bennünket? Sokan vagyunk, nagyon sokfélék, különböző a szakmánk, különböző életkorúak vagyunk, különböző helyről jöttünk, fideszesek, kereszténydemokraták, kisgazdák, fiatal demokraták, lungo dromosok, szökött SZDSZ-esek, van itt mindenféle ember. Mi köt bennünket össze? Mi az, amit a világról gondolunk, akár családi, baráti körben, mik ezek az alapkérdések? Ez az Alapító levél feladata. Lehet, hogy nem értünk mindenben egyet, de az alapkérdések többségében értsünk egyet. Több legyen az, ami összeköt minket. Nyilván lesznek közöttünk viták - egy ilyen szövetség máshogy nem is működik -, de ez mindaddig nem baj, amíg ezekben az alapkérdésekben együtt tudunk gondolkozni.

S végezetül, ami számomra a legfontosabb, az itt van az Alapító levélben. A XXI. század elején a magyar polgároknak és a magyar nemzetnek a többi európai nemzet polgáraihoz és nemzeteihez hasonlóan már nem a hagyományos ideológiák, már nem a hagyományos politikai erők, hanem a hamis ígéretek és a valóban boldog és értelmes élet között kell választani. Egyre erőszakosabban hirdetik a világban, hogy csak azzal törődj, amit gyorsan megkaphatsz, amiért nem kell gondolkozni, mélyen érezni, magadból feláldozni, elköteleződni, hűségesnek maradni, amiért nem kell másokat szeretni és másokban bízni. Azt hirdetik: nem számít a múlt, nem számít, kinek az áldozatából lett, ami lett. Azt hirdetik: nem kell az igazság, elég a többség. Nem kell a valódi szabadság, elég, ha az üresség annak látszik.
Mi azt mondjuk, az ilyen élet aligha lehet értelmes és boldog. Mi arra szövetkezünk, hogy hamis ígéretek délibábja helyett a szabadságra és a felelősségre épüljön a magyar polgárok jövője, szabadságra és felelősségre épüljön a nemzetünk.