Aztán csak odaért.

Toporgott kicsit az éjfél, morcosan, leverte csizmáiról a havat, ledörzsölte bajuszáról a ráfagyott jeget - hideg volt az éjszaka -, nagy, prémes bundája alól elővett egy üvegecskét, húzott egyet belőle, aztán megenyhült.

Érezte, otthon van.

A kicsike székely falu népe a templomba igyekezett. Jöttek a székelyek, a falu sötét utcáin, egyesével, párosával, egymásba karolva, családok s magányosak, öreg asszonyok, akik már nagyon számon tartják az esztendő utolsó éjfeleit, s már jóval messzebbre néznek és látnak, mint a következő esztendő, öreg férfiak, akikben akkora tartás van mégis, amekkora tartás nem volt soha az egész huszadik században - jönnek. A csöndből, a sötétből, hideg utcákon, gondok mögül, kevéske remények háta mögül, és a templom köré gyűlve valami békesség költözik a szívükbe.

Jönnek köszönteni az éjfélt.

A templom előtti téren, ahol a turulmadár őrzi a falucska székely hőseinek álmát és emlékét, kettéválnak a népek.

Az egyik kapun az asszonyok s a lányok, a másikon a férfiak s a legények mennek az Úr színe elé.

Oda kell állani az Úr színe elé.

Odabent a templomban nagyobb a hideg, mint kint a sötét utcákon, mint az almási dombok felett, talán még annál is, mint amekkora hideg most összeszorítja a Hargita legöregebb fenyőjének szívét. Vagy csak úgy érezzük. Nem tudom.

Nem tudom, mert nem tudok semmit.

Először ér az éjfél Homoródalmás templomában.

Ért már engem legutolsó éjfél mindenfelé a világban, mindenféle társaságban, mindenféle jókedvben, amelyek többnyire nem is voltak jókedvek - de itt először ér. Először látom ilyennek az éjfélt. Nagynak, bundásnak, bajuszosnak, sötétnek, morcosnak - és mégis jóságosnak.

Székelyek éjfele.

A pap rövidre fogja. S nem csak a hideg miatt. Hanem... Hanem miért is? Talán azért, mert kevés szó is elég. Minek a beszéd Homoródalmás éjfelén, amikor úgyis olyan kurta, olyan foghíjas, olyan nagy és szent a megmaradás. Itt a szavak úgyis csak összevesznének az érzésekkel.

Beszél a pap.

Köszönti az éjfelet, s imádkozik. Imádkozunk. Lefelé nézve, csöndben, magunkban. Felettünk a szószéken a pap, fekete palástja alá odafér valamicske a sok muszájból, a sok bánatból, a kevéske reménységből - meg az ezer gondból. S a pap szinte kitárja palástját, hogy férjen minél több. Férjen oda az elballagó esztendő sok-sok baja, s ha a közelgő éjfél hozna valamit, valami szépet és jót az új esztendőre, hát férjen az is. S majd akkor a pap szétosztja azt a hívek között. Úgyis kevés jót tud osztani - az elmúlt esztendőben is többnyire csak temetett. Esketés három volt összesen, keresztelő még talán annyi se...

Imádkozunk.

Én nehezen imádkozom templomban mindig. Mert szemérmes vagyok, s mert alig-alig élek úgy, hogy merjek szemébe nézni az Úrnak. Ha imádkozni kell, hát zavarban vagyok, és csak lefelé nézek inkább. Hátha nem veszi észre Ő, hogy magamra gondolok, s hogy félek...

De most imádkozunk.

Homoródalmás székelyei meghozzák az én imámat is. Csöndes, igazi imámat. Mint a legutolsó lesz talán, mielőtt lábamat Kharón imbolygó ladikjába teszem...

És megszólal a harang.

Hangja összetöri a kinti fagyot. Zúg a harang, s hangjára belép a templomba az Éjfél.

Már nyoma sincs rajta a korábbi fáradtságnak, hidegnek, zúzmarának, fagynak. Egyenesen jön, biztos léptekkel, szálfa derékkal, s legelőbb felmegy a paphoz a szószékre. Szemébe néz a papnak, s megfogja a kezét. Nem mondanak semmit egymásnak. Minek is mondanának...

Azután körbejárja a templomot. Mindenkihez odalép. Az öregasszonyok szeméből kitörli a könnyet, a férfiakkal mind kezet fog. A szemekbe néz, csak egy pillanatra - s azt mondja a tekintete, hogy csinálni kell, bírni kell tovább. Hogy nincs az új esztendőben ígéret. Az új esztendő az ígéret.

Megfiatalodnak attól a tekintettől a székelyek. Konokság van ismét a szemeikben. Megszokták, hogy nincsen ígéret. Hogy ők maguk az ígéret.

Így zúg a Himnusz.

Zúg a Himnusz. Székelyek éneklik, s a templom orgonája odabúg az érces hangjuk mellé.

Ez a Himnusz.

Elteszem magamnak. Hogy legyen valami reményem nekem is az új esztendőre.

Aztán odakint, a templom előtti terecskén, a turulmadár tövében mindenki megköszönti az éjfélt. Csak én látom, hogy a turul felszáll egy pillanatra. Nem is száll, csak felkap a levegőbe. Aztán szárnyai alá veszi ismét a falut. A csöndet, a fagyot, a megmaradást.

Élünk.