Amúgy ez a széffelszerelős, értékmegőrzős ötlet jónak tűnt, amíg az ember végig nem gondolta a projektet. Amíg el nem képzelt néhány élethelyzetet. Például, hogy hova szerelnek fel széfeket a gyöngyösi kórházban? Ott ugyanis, mivel a kórtermek megteltek, a betegek a folyosóra szorultak.
Képzeljük el, hogy a nyolcvankét éves Gizi néni éjszakára be akarja tenni a trezorba a Marvin óráját, amit még megboldogult férjétől kapott. Gizi néni hívja majd a nővért, akitől a széf működéséről érdeklődik. Megtudja, hogy választania kell egy négyjegyű számot. Ezeket kell majd beütnie és az M - mint memória - gombbal tárolnia. Ezután már minden olyan egyszerű, mint a pofon. Kell nyomni egy csillag gombot, aztán jöhet a négyjegyű szám, majd az egész folyamatot egy kettős kereszttel le kell zárni. Így lehet majd nyitni és zárni a kis ajtót.
A nővérke majd azt tanácsolja, hogy legyen a négyjegyű szám Gizi néni születési éve, azt úgysem felejti el. Az lesz a legegyszerűbb. Gizi néni bólogat, és közli: 1926. Megkéri a nővérkét, hogy állítsa is be a szerkezetet, mert nem lát rendesen, a kettős keresztet meg nem ismeri. És a nővérke segíteni fog, de ekkor már az egész kórterem tudja, hogy 1926 a bűvös szám.
Az ember csak mosolyog, amint elképzeli, hogy az idős és kevésbé idős betegek számkombinációkat tartalmazó cetliket rejtegetnek majd az éjjeliszekrény különböző szegleteibe. Néhányon persze fals szám lesz, amivel a potenciális tolvajt félre lehet vezetni. Cetlik lesznek a gyógyszeres dobozban, a szemüvegtokban, a párnahuzatban. Telefonszámnak álcázott számkombinációt írnak majd a betegek a tenyerükre, kézfejükre, bokájukra. Ha pedig valaki majd összekeveri a cetliket, vagy elmosódik a bőrön a tinta, és végképp nem tudja kinyitni a széfet, jön a műszakis kolléga, aki végső esetben megfúrja a kis kazettát. Amennyiben pedig kulccsal működnek a trezorok, akkor majd nem az értékekre, hanem a kulcsra kell vigyázni, ami ha elveszik, megint komoly galibát okozhat. Abba bele se gondoljunk, hogy a széfek megjelenése milyen eseményeket vonna maga után egy pszichiátriai részlegen. Persze a gyerekeknél és a magatehetetlen betegeknél sem lenne egyszerű a helyzet.
Horváth Ágnes tárcavezető nyilván kommunikációs tanácsadói áldozatává vált. A dolgok jelenlegi állása szerint ugyanis a széfek szinte bizonyosan nem lesznek a megadott időre felszerelve a kórházakban, mivel az egészségügyi intézmények vezetői még a miniszteri rendeletet sem ismerik. Az persze lehet, hogy megvalósul ez a nagy ívű elképzelés, és minden kórházat elborítanak a széfek, de ez a trezorgyártókon kívül senkinek sem jó hír. (Lehet, hogy valaki, netán egy kormány közeli vállalkozó, már nagyobb raktárkészletet halmozott fel a termékből? Ne feledjük, Kóka János volt cége is jól járt a vizitdíj-automatákkal.)
Legalább ebben az esetben beláthatnák már így az elején az illetékesek, hogy ez a beruházás nem időszerű, a terv kidolgozatlan és nevetséges. Jó lenne, ha a szaktárca is inkább az orvosi ellátás színvonalának a növelésére törekedne, és nélkülözhetetlen, ám hiányzó orvosi műszerek beszerzésére költené a milliókat. Az Orbán-kormány idején a szocialista és a szabad demokrata politikusok mindent lélegeztetőgépben számoltak. A kormány marketingköltségeitől kezdve a külföldi utazásokig.
Hova tűnt ez a felelős gondolkodás?
Az életnél nagyobb érték nincs, azt pedig nem lehet széfbe zárni.
Még akkor sem, ha lopnak.