"Beléptünk az Unióba, és bármikor utazhattunk." Hát, izé, itt valami nem stimmel. Szorgalmasan gubbasztok a televízió előtt, várom, hogy kezdődjön a következő reklámblokk, mert dübörög ám a kormányzati kommunikáció, ha az ember körbekapcsol, nagy bizonyossággal belefut valamelyik csatornán a legújabb propagandafilmbe. És lőn, két fékezett habzású mosóportól féktelenül boldog import háziasszony között már megy is a mozi, és a kedves hangú narrátor hölgy tényleg azt mondja, hogy "Beléptünk az Unióba, és bármikor utazhattunk".

Pompás. Vérlázító történelemhamisítást azért nem kiáltanék, annyira harcos publicista nem vagyok, de a trehánysági mutató simán beleszaladt a pirosba, főként, hogy az ilyesféle alkotásokat a kockázatok és mellékhatások tekintetében egy rakás illetékes megnézi, elolvassa, végiggondolja, analizálja élesítés előtt. És bizonyára volt VIP-vetítés is, ahol a svédasztalos fogadáson a döntéshozók elégedett bólogatással lapogatták az alkotók hátát. Mégis átcsusszant a mű így, ahogy, félreérthetősége teljében.

De nem is erről akartam igazándiból írni, ez csak amolyan hab a tortán. A fő csapásvonal a műfaj maga, a kormányzati mozgóképes agitáció.

Két eset szokott lenni. Előfordul, hogy az adott ország vezetése roppant jól teszi a dolgát, és ebbéli örömében beszámol a közös sikerekről a népnek. Amire azt tudom mondani, hogy pénzkidobás, mert ha jól mennek a dolgok, akkor a nép önmagától is rádöbben, hogy jól mennek a dolgok. De ez még hagyján.

A rosszabbik, gonoszabbik változat, amikor az adott országban a legkevésbé sem mennek jól a dolgok, de a kormány úgy tesz, mintha minden rendben lenne, és álelégedettségét fogalmazza meg a rövidfilmekben. Ilyenkor nehéz elcsípni a konkrét mondanivalót, mivel leginkább érzülettovábbítás zajlik. Ebből a szempontból a Határtalan Európa című médiahadjárat a kevésbé kilógós lóláb, mivel csatlakozásunk a schengeni övezethez legalább tényleg megtörtént. A csomagolás, a "hú, de jó nekünk itt az öreg földrész közepében" érzet árasztása viszont kínos, tekintve, hogy mostanság meglehetősen kevés országot tudnánk felsorolni, amely rajtamaradt a Kóka János-féle irigykedői listán.

A súlyosabb eset mégis a másik produkció, a mindannyiunkban ott szunynyadó Új Magyarország kampányfilmje. A hivatalos közlemény szerint a "bennem, benned, bennünk van" lényege a flow nevű pszichológiai gondolat, vagyis a személyiség növekedésének elmélete, a teljesítmény, a belefeledkezés érzése, amely éppen ellentéte annak az apátiának, amely annyira jellemző most hazánkra.

Őszinte leszek: tetszik nekem ez a flow. Még hiszek is benne. De abban is hiszek, hogy ha a kormány súlyos milliárdokért a közös felelősséget népszerűsíti, s közben több milliárdot eltapsol csak úgy, mert a miniszterelnöknek egy derűsen induló napsütötte reggelen kormányzati negyed víziója támadt, akkor valójában a saját sírját ássa. Ami furcsamód sokkal inkább flow, mint az összes kampányizé együttvéve.