A régi dicsőség nem röstellni való dolog, a mai Anglia sem ugyanaz, mint Viktória királynő idejében volt, és az Egyesült Államok régi vezetői is különbek voltak a mostaniaknál. Amint nekik, nekünk is legalább annyira vigaszt jelent az "old glory" emlékezete.

A most 550 esztendeje trónra emelt ifjabbik Hunyadi fiú személyében évszázadok után ismét a nemzetből gyökerező, hungarus királya lett hazánknak. Ami pedig a sikerességét illeti: Mátyás uralkodása alatt Magyarország határai északon az Oderáig, délen a Neretva folyóig tágultak, az akkor négy-öt milliós országnak tucatnyi szomszédja adózott, hadereje visszarettentette a törököket. Európa több állandó kulturális fővárosa volt a Duna mentén. Mátyás dicsőségéből még másoknak is jut, a románok magukénak hirdetik a Kolozsvárott született Hunyadi Mátyást, a bosnyákok büszkén mutogatják a magyar király építette fellegvárat Pocsiteljben.

Ügyes dolog a jubileumot összekötni a reneszánsz művészetének népszerűsítésével, ámbár a Mátyás-kori Magyarország műalkotásainak reprezentatív bemutatása is megérne annyit, mint az Itáliából ide hozott idegen alkotások. Például a mai Szlovákiához, Romániához tartozó történelmi helyeinken - Pozsonytól a bányavárosokon, Lőcsén, Eperjesen át Kassáig, Nagyszebenig és Brassóig - annyi XV. század végi vár, kastély, templom látható; annyi egyházi műtárgy, szárnyas oltár, festett-faragott táblakép, faszobor, késő gótikus és reneszánsz emlék maradt meg, sokukon a hollós magyar címerrel, hogy ez utóbbiakból csupán fuvarozókapacitás kérdése lenne világraszóló kiállítást rendezni.

Az ilyen nagy kulturális nekirugaszkodásoknak, a jelzett pozitív hatásán túl, kockázata is van. A dollárszázmilliókra becsült értékű firenzei képekre lehet biztosítást kötni, lehet kommandósokkal vigyázni a szállításukat, de arra nincs biztosíték, hogy megóvjon a nevetségességtől egy olyan kormányzatot, amelyik gyászos szürkeségben lapul a reneszánsz szellem csillogása mögött. Az antik tradíciók felidézése, a bőkezű művészetpártolás, a racionális és előrelátó gondolkodás, a tudatos várostervezés, a humán és a természettudományok felvirágzása - és mindezek logikus összefüggése a félezer évvel ezelőtt élt magyar király kormányzási és mecénási nagyszerűségével - görbe tükröt tart a mai Magyarország és vezetői elé.

A kép egyszerre szánalmas és tragikus. Az ország lassan úgy fest, mint egy emberöltővel Mátyás halála, a mohácsi vész után. Amit az elmúlt évtizedekben, minden nehézség dacára sikerült az embereknek felépíteniük és megóvniuk - az egészségügyi ellátó, képzési és tudományos rendszert, a népjóléti és iskolai struktúrát, a felsőoktatást, a tudományos kutatás hozzáférhetőségét, a tudósok egzisztenciáját, a távolsági és helyi közösségi közlekedést, a vasutat, a postaszolgáltatást stb. -, most verik szét, vagy már romokban hever, elkótyavetyélték a tüstént pénzhez jutás céljából. A bölcs humanista uralkodót és megvalósult terveit, a budai és visegrádi palotát, a pozsonyi akadémiát, a Corvina könyvtárat egy napon említeni a miniszterelnök hagymázos ötleteivel, a halva született kormánynegyeddel, a szánalmas pécsi teszetoszázással... Az újjászületést jelentő reneszánsz szó helyett jobban illik ide egy másik idegen kifejezés, az agónia. Szótár szerinti jelentése szerint önkívület, az öntudat elvesztése, haláltusa, haldoklás. Inkább ennek az éve van nálunk, nem a reneszánsznak.