A minap éppen Davosban képviselte hazánkat a szavahihetőség szempontjából is megtépázott tekintélyű kormányfő, és azt találta mondani, hogy nem tétel a vizitdíj, vagyis nem okoz gondot a költségvetésnek a kieső bevétel.

Juhász Ferenc, az MSZP népszavazási kampányguruja is alátámasztotta a miniszterelnök kijelentését, miszerint a kórházi napidíj és a vizitdíj esetében csupán ötvenmilliárdos költségvetési tételről van szó. Ez pedig mindössze fél százaléka a büdzsé bevételi oldalának.

Vagyis pénzügyi szempontból nem is nagyon érdekes a Magyarország Zrt. milliárdos menedzsmentjének, miként dönt a nép. Hiszen a cél, például a vizitdíjjal, most már nem az egészségügyi pénztár hiányának betömködése volt Gyurcsány szerint, hanem az úgynevezett orvos-beteg találkozások lecsökkentése. Magyarán a magyar egészségügyi rendszer gyógyító kapacitásának drasztikus szűkítése. Ezt a célt szolgálta Molnár Lajos ámokfutása a kórházi ágyak számának csökkentésével is.

Ha pedig tényleg bagatell tétel a vizitdíjbevétel, akkor talán arra kellene választ adni, hogy miért kellett az embereknek másfél évig küzdeniük azért - a komolyabb fajsúlyú ügyektől elvonva az Alkotmánybíróságot is -, hogy szavazhassanak erről a csekély költségvetési kihatással járó kérdésről. Talán az volt a cél, hogy elvonják az adófizető polgárok figyelmét a példátlanul méregdrága áron finanszírozott metróépítkezésről, a tízmilliárdos bírsággal szankcionált, a szabad verseny tisztaságát sértő, mutyigyanús útépítésekről, az uniós ezermilliárdoknak - Lamperth Mónika garanciájával - az elvtársi holdudvarba csatornázásáról?

Amíg a polgárok a 300 forintos vizitdíjuk miatt gyakorolgatják a demokrácia játékszabályait, addig az ezermilliárdos nagyságrendű közpénzek elszórása lényegében ellenőrzés nélkül folyik. Most gyűjtögetik az aláírásokat az egészségügyi rendszer működtetésére hivatott, évi ezermilliárdos pénzügyi alap feletti rendelkezési jog magán-biztosítótársaságokhoz való átjátszása ellen, pedig ez az átjátszás benne volt az SZDSZ választási programjában. Amikor 2006-ban újra összeállt a kis párt az MSZP-vel koalíciós kormányzásra, tudni lehetett, hogy tervét keresztül fogja verni.

Tényleg szánalmas, hogy az egykoron a szolidaritás értékrendjét képviselő SZDSZ vezető politikusai milyen érzéketlenségről tesznek tanúbizonyságot nap mint nap, milyen leegyszerűsített demagóg dumával próbálják védeni a védhetetlent.

Horváth Ágnes például nem szégyelli kijelenteni azt, hogy "az egészségügyi tárcának sem módja, sem lehetősége nincs arra, hogy ha a népszavazáson a vizitdíj eltörléséről születik döntés, akkor a kieső összeget pótolja a háziorvosok számára". Tényleg nincs módja Horváthnak 2009 januárjáig gondoskodni a kieső bevétel pótlásáról? Akkor ideje lenne, hogy a politikus asszony valami más kenyérkereseti lehetőség után nézzen. Hiszen a jövő évre vonatkozó költségvetési törvényt, amelyben pótolni kell a kieső bevételt, csak decemberben fogja megszavazni az Országgyűlés, addig bőven van idő megtalálni és törvényjavaslatba illeszteni a megoldást.

Például kevesebb gumilövedékért, vízágyúért, műanyag bilincsért, postásbicikliért, digitális tábláért, semmitmondó szakértői véleményért kellene kidobálni a milliárdokat, és nem kellene felesleges alagutakkal drágítani az épülő M6-os autósztrádát sem.

Miközben a szociálliberálisokhoz közel álló szociológusok fennen hangoztatják, hogy a társadalom egyre nagyobb rétegei szakadnak le, kerülnek a mélyszegénység közelébe, egyre többen sínylődnek a nyomor szintjén, tényleg arcátlanság a legelesettebbeket távol tartani az egészségügyi ellátórendszertől a Kóka-villa környékén valóban csekélynek számító 300 forintos vizitdíjjal. Főleg akkor, ha ezzel párhuzamosan jut pénz a csókos beszállítók vizitdíj-automatáira.

Statisztikai tény, hogy a borsodi térség lepattant régióiban csökkent legnagyobb mértékben az orvos-beteg találkozás, és érdekes, hogy a műtétre váró beteg is ott esett le műtét előtt az asztalról, nem a Kútvölgyiben.

Mérhetetlen cinizmussal az SZDSZ most azzal kampányol, hogy a népszavazást kezdeményező Fidesz vissza akarja hozni a kommunizmust. Vajon szegény Solt Ottilia, ha élne, mit tenne most, amikor a nemzeti vagyonából kiforgatott nép a társadalmi mobilizáció érdekében küzd a tandíjmentes felsőoktatásért, a szolidaritás elvén működő egészségügyért?

Ő háromszor mondana igent. Meggyőződésem.