Amikor a köztársasági elnök az egészségbiztosítási pénztár törvényét visszaküldte a parlamentnek, lényegében három kifogással élt. Egyrészt rámutatott a törvény megalkotása során tanúsított botrányos kapkodásra, amelyben a képviselők nem követhették a gyakori változatokat. Másrészt kifogásolta a társadalom véleményének semmibe vételét, harmadrészt szóvá tette - nem így fogalmazva -, hogy ez a törvénytervezet egyszerűen fércmunka, amely számtalan fontos pontban nem létező jogszabályokra és rendeletekre hivatkozik.

Mi e kényes pontok közül sorolunk fel néhányat, hogy érzékeltessük az utóbbi, látszólag jogtechnikai kifogás súlyát. Alapvető, hogy egy törvénytervezetet a kormány a maga teljességében köteles bemutatni az Országgyűlésnek, úgy, hogy a képviselők eldönthessék: alkalmas-e a cél elérésére és nem ad-e felhatalmazást a végrehajtó hatalom kezébe a céllal ellentétes, sanda szándékok megvalósítására. Természetesen vannak részletkérdések, amelyek szabályozása miniszteri szintű rendeletekre tartozik. Itt azonban messze nem csak ilyenekről van szó, és egyébként is: miféle törvénytervezet az, amely összesen 132 helyen hivatkozik még nem létező "külön törvényre" vagy "külön jogszabályra"?

De lássuk a medvét: ízelítőül felsorolunk tizenkét fontos kérdést, amelyet a törvénytervezet nem válaszol meg, hanem későbbi jogszabályra hagy. Ezek tehát a törvénytervezetben nem tárgyalt olyan problémák, amelyek megoldása nélkül szerintünk a törvény nem teljes.

Nos, ítélje meg a kedves olvasó, szabad-e szavazásra bocsátani egy egészségbiztosításról szóló jogszabályt, amely nem tisztázza, hogy:

Kire terjed ki a kötelező egészségbiztosítás? (2. §)

Mi a finanszírozási eljárási rend? (56. §)

Mi az eljárás, ha a pénztártag vitatja a vizsgálati módszert vagy terápiát? (56. §)

Miképpen választhatunk háziorvost? (57. §)

Mi a szakorvosi beutalás rendje? (57. §)

Hogyan történik a várólista közzététele? (64. §)

Mekkora a várólista kritikus hossza? (65. §)

Mik a külföldi gyógykezelés feltételei és azok elbírálása? (68. §)

Mik az egészségbiztosítási pénztárak területi működési elve alóli kivételek? (70. §)

Mik az egészségügyi szolgáltatóval szembeni minőségi követelmények? (71. §, 73. §)

Mikor mondhat fel egymásnak az egészségbiztosítási pénztár és a szolgáltató, és mi lesz ilyenkor a beteggel? (79. §)

Mik az úgynevezett nagy értékű és speciális ellátások, amiket egy központi alap (az "OKA") fedez? (80. §)

A pontok mögött feltüntetett paragrafus az a hely, ahol a problémát homályban hagyják - ahol tehát a megoldás helyett "külön jogszabályra" utalnak. A törvénytervezet kuszaságára jellemző, hogy például az első kérdésre az 1. paragrafusban megadja a választ, a 2. paragrafusban viszont ugyanezt "külön törvénybe" utalja. Nem kell rosszindulatúnak lennünk, hogy felvetődjön bennünk: miért?

Ahhoz sem kell rosszindulat, hogy megdöbbenjünk: nem tűnt fel mindez az országgyűlési képviselőknek - amit a köztársasági elnök méltán kifogásolt - hogy a kormány olyan fércművel "vakítja" őket, amelyből még akármi is lehet, méghozzá az ő előzetes jóváhagyásukkal... Nos, ez nem az a pillanat, amikor bírálni akarnánk a honatyákat, hiszen érdekeink képviseletéhez minden bátorságukra szükségük lesz a törvény február 11-i végszavazásakor. Mégis megemlítjük, hogy vették már durvábban is bohócra velük a figurát, méghozzá most, decemberben. A lisszaboni szerződést ugyanis úgy kellett megszavazzák, hogy annak még magyar fordítása sem volt. Akárhogy is, ideje, hogy az egészségünk ügyében saját kezünkbe vegyük a gyeplőt. Alá kell tehát írnunk a népszavazást követelő ívet, ha lehet, már ma. Minél több aláírás jön össze február 11-ig, annál több képviselőnk lelkiismerete ébred fel - és reméljük, onnan már csak egy kis lépés nekik a pártutasítások bátor mellőzése. Amelyre egyébként a törvény és esküjük kötelezi őket.