Rossz, átgondolatlan, ostoba, megvalósíthatatlan eszmékből a liberálisoknál sincs hiány. Viszont jó ideje nem lelni már köreikben azt a mások tiszteletén és megbecsülésén alapuló humánumot, filantrópiát, emberi jóérzést, jobbító, építő, szépítő, felemelő szándékot, amely az utópistákat jellemzi. Van helyette mélységes lenézése, undorba hajló megvetése a tömegnek, a népnek, amely méltatlan arra, hogy a liberálisok képviseljék, ellenben köteles lenne örvendezni, amikor liberális módon boldogítani akarják.

Így válik érthetővé, hogy a liberális (no meg a velük szövetséges) politikai erők miért hordanak össze annyi eszement baromságot múltról és jövőről, szocializmusról és kapitalizmusról, egyénről és társadalomról. Valamikor az ezredforduló táján azon sápítoztak kifinomult ízlésű liberálisok: mily visszataszító az, aki a rendszerváltás után még kommunistázik, csak tahók, bunkók, bőgatyások, antiszemiták, rasszisták, gyűlölködők, legrosszabb esetben fideszesek vetemednek arra, hogy hóhérnak nevezzék a hóhért, besúgónak a besúgót, kommunistának a kommunistát. A liberálisok szerint a modern, sokszínű Európában tűrhetetlen az ilyesmi. Azóta az is tűrhetetlenné vált, hogy a választók ragaszkodjanak a választások tisztaságához, s a csalással hatalomra jutott kormányon számon kérjék az ígéreteit; hogy a társadalom nem nyugszik bele birkamód a társadalmi szerződés egyoldalú felrúgásába; hogy nem hajlandó ingyenesnek tekinteni azt, amire minden egyes magyar állampolgár minimum 250 ezer forintot fizet be évente az államkasszába. Ennyi elvetemültség nyomán már a liberálisoktól sem vehető rossznéven, ha lekommunistázzák az amúgy is lenézett, nem Európába való politikai ellenfelet s a mögötte állókat. Akinek ez nem tetszik, azt lefasisztázzák a tetejébe.

Korunk topliberálisa, Horváth Ágnes laza mozdulattal levezényli, hogy a haladó szellemű emberféleség miként viszonyul a világhoz, nemzethez, országhoz, társadalomhoz, élethez, halálhoz. Azt mondja: profitorientáltak a háziorvosok, a kórházak, az egész egészségügy, hiszen kapitalizmus van, ahol az egész világ a profitról szól. Az említett utópistáknak már uszkve kétszáz éve is árnyaltabb képük volt a kapitalizmusról, mint miniszter asszonyunknak, de emiatt bánkódjék a kizsákmányolás. Inkább arra lennénk kíváncsiak, Horváth Ágnes tudatában van-e annak, hogy az úgynevezett egészségügy elsősorban és mindenekelőtt az emberek egészségének megőrzéséről (megelőzés) és visszaállításáról (gyógyítás) szól, legkevésbé sem profitról és nyerészkedésről. Hallott-e arról, hogy az orvoslás sok ezer éves történetét a hivatástudat, a lemondás, az önfeláldozás írta és írja, nem az elesettek és a rászorulók kifosztása? Ha Batthyány-Strattmann László ma élne, megbírságolná egy vadbarom egészségügyes bürokrata, sőt a reform ránk kényszerítése után a praxisát is "eljogállamizálnák". Biztos, hogy a Fourier-féle falanszteren kell nekünk szörnyülködnünk?