Az előtérben, sorukra várva a páciensek régi hagyomány szerint cserélgették egymás között az orvosi diszciplína legújabb híreit és fertőző kórokozóikat. Egy kismama kétségbeesetten arcára szorított zsebkendővel próbálta tartani érkezési pozícióját az ajtó mellett a köhögő, prüszkölő, krákogó betegek között: ő csak egy beutalóért jött, anélkül nem mehet a szakrendelésre. A nem reprezentatív jellegű, saját felmérés szerint a sorban ülők, állók között fele-fele arányban voltak háziorvosunk szakértelme, illetve az egészségügyi rendelkezések ostobasága okán odagyűltek.

Egy amúgy makkegészséges férfi mesélte, hogy a nyolcadik kerületben tüdőszűrés után kapott egy behívót további vizsgálatra. Nekem annyi, ez tuti rák, átkozta a napot, amikor először cigarettára gyújtott. Azután a háromszáz forintos, vizitdíjas kérdésére a helyszínen közölték vele, hogy az a valami a tüdején lehet gyulladás is, amire gyógyszert írnak fel, de előbb kérdezze meg szakorvosát a további, refluxos emésztési nyavalyája okán. Irány tehát az orvosi javallattal a budai szakrendelés, ahol - persze majd megint háromszázért - közölték vele, hogy hiába a tüdőorvosi papír, ők csak háziorvosi beutalóval állhatnak vele szóba. Azt is megszerezte háromszázért, ám a gyomros szakorvos helyből továbbküldte a kardiológushoz, merthogy a szíve sincs rendben a nyomorultnak. Mondjam még? Újabb látogatás a fertőző rendelőben, azután a szívgyógyásznál, ami az utazást nem számítva kóstált még hatszázat, hogy amire úgy egy hét múlva végre sorra került kiderüljön, az a valami nyomtalanul eltűnt a tüdejérol. Vagyis, ha közben nem kapja el az influenzát, tulajdonképpen mázlistának számít, hogy uszkve ezerötszázból megúszta a nagy ijedtséget.

Nem úgy a váróban mellette ülő, akinek a nyaka rándult meg odahaza. Ő az ordító fájdalomtól mozdulni sem bírva merészet gondolt és életében eloször, valamint alighanem utoljára is, magánmentőt hívott. A megkülönböztetetten készséges, azonnal a helyszínre siető személyzet kicsit csodálkozott a panelos környék láttán, merthogy arrafelé eddig nem nagyon hívták őket. Azután pedig a mesélőn volt az álmélkodás sora, ugyanis a beadott injekció, a kiszállás, vizsgálat, jó tanácsok nyomán kiállított kápés számla 25 ezerről szólt.

Ezek a történetek egy boldogabb ország boldogabb korszakában valószínűleg csak egy gyúlt agyú kabarészerző túlfantáziálásának minősülnének. Nem úgy kishazánkban, ahol is mindezeket az egészségügyi reform legfrissebb vívmányaként vagyunk kénytelenek - afféle keserű pirulákként - torkunkon letolni.