Persze a koszovói albánoknak őszintén lehet szurkolni, örülni, hiszen megálmodták maguknak országukat, majd kitartóan harcoltak érte évtizedeken keresztül, most pedig elérték céljukat. Kicsit mi is szeretnénk most albánok lenni, önfeledten ünnepelni egy nagy nemzeti sikert. Különben is könnyebb a győztessel azonosulni és mindenféle párhuzamokat vonni, mint együtt érezni a vesztessel.

Eljött hát a koszovói albánok ideje. Paradox módon éppen akkor, amikor a pristinai kormány élén egy korábbi "terrorista" dirigál, Belgrádban viszont egy, a Nyugat barátjának kikiáltott államfőt választottak újra. Koszovó óriási lendülettel foghat neki az országépítésnek, hisz nagyon mélyről kell felemelkednie. A titói jugoszláv vezetéstől kezdve Milosevics vérengzésééig folyamatos volt a tartomány tudatos elszegényítése, de a Belgrádot sújtó nemzetközi szankciók is Koszovón ütöttek a legnagyobbat, a NATO-bombázás pedig végképp padlóra küldte a pislákoló gazdaságot. Jelenleg akadozik az áramszolgáltatás, az utak állapota katasztrofális, gyakorlatilag nem lehet gazdaságról beszélni, negyvenszázalékos a munkanélküliség. A tartomány a keresett pénzüket hazautaló, Nyugat-Európában dolgozó koszovóiak jóvoltából működik úgy, ahogy. Közben virágzik a bűnözés minden lehető válfaja, a drogcsempészet, a prostitúció. A maffiakapcsolatok erősebbek, mint valaha. A lakosság életét aligha fogja megkönnyíteni a megleckéztetett Szerbia, amely ezer szállal (energia, telefonvonalak stb.) fonódik össze Koszovóval. Ilyen körülmények között felmerül a kérdés: van-e egyáltalán jövője az új államnak? Ha a nagy igazságosztó is úgy akarja, akkor van. Márpedig akarja. Koszovó hegyei gazdagok nyersanyagokban. Cink, ólom, szén, réz rejlik a mélyben, a kitermelésre, az ahhoz szükséges infrastruktúrára azonban nincs pénz. Az albánok lakta frissen alapított országnak tehát segítségre van szüksége. Sok nagyszerű befektetőre. Természetesen amerikaiakra. Hisz ők már bizonyítottak az igazságosztásnál. Elemzők szerint komoly esély van rá, hogy a teljes mértékben kiszolgáltatott független Koszovót néhány év alatt szőröstül-bőröstül felvásárolják.

A tévhitek ellenére nekünk, magyaroknak, a Magyarország határain kívül élő nemzettársaknak nem sok jót ígér a koszovói függetlenedés. Az Egyesült Államok hosszú időre megveti a lábát a Balkánon, Kelet-Európában már most jelen van, így nem fűződik érdeke a további igazságosztó szerephez. Európa nyugati fele - amely az egyre kezelhetetlenebb bevándorlókérdés miatt amúgy is hidegrázást kap a kisebbségi ügyektől - aligha akar az elkövetkező néhány évtizedben újabb "Koszovó-szindrómát". A délvidéki magyarok létét fenyegetheti ugyanakkor a szerb nacionalizmus feléledése, avagy a Koszovóból menekülésre kényszerített szerbek betelepítése. Az egyetlen reménysugár a koszovói szerbség területi autonómiájának nemzetközi kikényszerítése lehet. Annak sikeres megvalósítása ugyanis valóban követendő példát jelenthetne.