A Magyar Hírlap hétfői számában egy joghallgató fiatalos lendülettel éppen azt fejtegette, hogy bizony akár tehetett is volna. Erről a véleményről olvasóink az Álláspont rovatunkban alatt elolvashatják az Elnöki Hivatal munkatársának álláspontját hivatkozott közleményünk komolyságáról, illetve komolytalanságáról. Erről nem volna ízléses bármi többet mondanunk. Egy "komoly napilap" nem tehet mást, komolyan kell vennie a tényeket, a tény pedig az, hogy a határidő lejárta előtti utolsó napon a Magyar Köztársaság elnöke aláírta azt a törvényt, amelyet - komoly aggályait hangoztatva - korábban megfontolásra visszaküldött az Országgyűlésnek. Az Országgyűlés fontolt, de haladt. Tovább, a maga útján. Merre halad az elnök úr?

Szinte minden mást megelőzően fontos leszögezni, hogy ebben a jelenlegi, igazi tekintélyeket és igazi tekintélytiszteletet nélkülöző (vagy - fogalmazzunk óvatosabban - többnyire nélkülöző) magyar politikai életben egyre nagyobb igénye van az embernek, hogy találjon végre erkölcsi igazodási pontokat, s ebben a keresésben a köztársasági elnök tisztsége mindenkor kitüntett helyet foglal el. Joggal gondolhatjuk úgy, hogy Sólyom László eddigi megnyilvánulásai a polgárok nagy többségének szemében személyes súlyát is megkérdőjelezhetetlenné tették. Tovább lépve: mivel behozott valami olyasmit a magyar politikai közbeszédbe, ami eddig sajnálatosan súlytalannak bizonyult (minden) végelszámolásnál, egyre többen nem úgy tekintenek rá, mint köznapi politikusra, hanem mint érző, gondolkodó emberre, aki szavaiban, tetteiben, elnöki megnyilvánulásaiban is hajlandó viselni az erkölcs mindennapos terheit.

Az ilyen embernek viszont - attól tartunk - nem lehet egyszerű elbújni a formális (akár alkotmányos) parancsszavak mögé.

Alá kellett írnia a másodszor elébe tett törvényt? A betű szerint igen, erre kár sok szót vesztegetni. De álljunk meg egy tisztelgő pillanatra az embernél, aki "kénytelen-kelletlen" aláír egy - legjobb meggyőződése szerint - rossz törvényt! Mert a dilemma lényege itt keresendő. (Nem a mienk, hanem az elnöké.)

Amikor a hivatali kötelesség kerül szembe az erkölcsi gondolattal. Mondhatnánk: titánok csatája ez, s bizony el kell ismernünk, hogy többnyire a (mindig megmagyarázható) kötelesség győz. De e két "erő" közé menthetetlenül beszorul az egyén, és igen sajnálatosan gyakran derül ki, hogy ebből a helyzetből mennyire nincs menekvés.

Sokan kérdezték: ha aggályai voltak a köztársaság elnökének, miért nem az Alkotmánybíróság segítségét kérte az aggályok tisztázásában. Vajon miért a sínen járó Országgyűléstől várta a "jó" választ?

Ha legalább ennyit tudna a "nép", már könnyebb volna neki.